Kitüntetett szerepe van-e az igazságügyi szakértő által adott szakértői véleménynek a bizonyítékok értékelésekor? Tekinthető-e a szakértő végső soron az igazságszolgáltatás részének azáltal, hogy szakvéleménye bizonyos ügyekben az ügydöntő határozatok kizárólagos alapját képezi? – teszi fel kérdéseit Hurtony Alexandra az Ügyészak Lapjában megjelent tanulmányában, amelyben az igazságügyi szakértő igazságszolgáltatásban elfoglalt pozícióját a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményeken keresztül mutatja be.

Bevezetés

A büntetőeljárásról szóló törvény rendelkezései szerint, ha a bizonyítandó tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges, szakértőt kell alkalmazni.¹

Az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. XXIX. törvény (a továbbiakban: Szaktv.) preambuluma kiválóan rámutat arra, mi indokolta az igazságügyi szakértők szerepének felértékelődését, miszerint „A szakértői bizonyítás jelentőségének növekedése szoros összefüggésben áll azzal a fejlődési folyamattal, amely a tudomány és technika terén, valamint ennek hatására a társadalomban az elmúlt évtizedekben végbement. Ennek eredményeként nőtt a különleges szakértelmet igénylő területek száma, a társadalmi viszonyok egyre bonyolultabbá váltak, amely miatt jellemzővé vált a jogi problémáknak más szakmákhoz tartozó kérdésekkel való összefonódása és emiatt megítélésük egyre nehezebbé válása. Ezzel párhuzamosan a bírósági eljárásokban megnőtt az igény a modern természettudományok eredményeinek a bizonyítási eljárásban történő felhasználása iránt.”

A törvény bevezetője kiemeli azt is, hogy „a fent írt új tendenciák olyan minőségi változásokat idéztek elő a bírósági és hatósági eljárásokban, különösen a szakértői bizonyítással kapcsolatban, amelyek egyre több országban tették szükségessé e jogintézmény minden részletre kiterjedő, átfogó elemzését és újraszabályozását.”

A szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést és segítse a tényállás megállapítását.² Ez a gyakorlatban olyan tények megállapítását jelenti, amelyek a büntetőjogi felelősség szempontjából determináló jellegűek, ilyen például a terhelt beszámítási képességének vizsgálata; a kábítószer vagy új pszichoaktív anyag összetételének, hatóanyagtartalmának megállapítása; vagy költségvetési csalással okozott kár, vagyoni hátrány kiszámítása és a sor tovább folytatható, a szakértelem szükségességének köre pedig tovább bővül.

A tanulmány azt az igazságszolgáltatásban megjelenő tendenciát vizsgálja tehát, miszerint a tudomány és technika fejlődésével, illetve az életviszonyok megváltozásával az igazságszolgáltatás szereplői olyan döntések előkészítésére és meghozatalára kényszerülnek, amelyek alapja végső soron valamilyen különleges szakértelmet igénylő tény megítélése – ezen speciális tudományos ismerettel pedig az igazságszolgáltatáson kívül álló szakértő rendelkezik. A helyzet pedig egyaránt fennáll a büntetőeljárás kezdetétől egészen annak befejezéséig. A tendencia, miszerint a bíró sok esetben az ügy eldöntése szempontjából a szakértő véleményére van utalva, magával hozza a kérdést, hogy vajon kitüntetett szerepe van-e az igazságügyi szakértő által adott szakértői véleménynek a bizonyítékok értékelésekor? Sőt, szélsőséges gondolatokba bocsátkozva, tekinthető-e a szakértő végső soron az igazságszolgáltatás részének azáltal, hogy szakvéleménye bizonyos ügyekben az ügydöntő határozatok kizárólagos alapját képezi?

A szakértő igazságszolgáltatásban elfoglalt „vitatott” pozícióját jelen tanulmányomban a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekményeken keresztül kívánom bemutatni, mivel ezekben az esetekben olyan helyzettel szembesülünk, ahol az eseménynek nincsenek közvetlen tanúi, hanem a kiskorú sértett nagyon sokszor ellentmondó vallomásával szemben a következetesen tagadó vádlott vallomása áll,³ és ezt az ellentmondást a pszichológus és orvos szakértő véleménye oldja fel.

Emellett az ilyen típusú bűncselekményeknél éppen az elkövető és a sértett közötti hozzátartozói viszony és ezzel összefüggésben a mentességi jogon alapuló vallomásmegtagadási jogosultság okán számos esetben pusztán közvetett bizonyítékok állnak a bíróság rendelkezésére.⁴ Emiatt számos esetben a bírói ítélet alapját az igazságügyi orvos és pszichológus szakértő véleménye jelenti, amely szintén felveti a kérdést, hogy vajon erősebb bizonyító erővel rendelkezik-e a szakértő véleménye másokénál, főleg a (terhelti, hozzátartozói, esetleg sértetti) tanúvallomásnál? Sőt, esetleg kijelenthető-e az, hogy valójában a szakértő bíráskodik azáltal, hogy azt a bizonyítandó tényt állapítja vagy ítéli meg, avagy cáfolja, amely végső soron a terhelt büntetőjogi felelősségét támasztja alá?

Az igazságügyi szakértő helye a bizonyításban

A szakértő igazságszolgáltatásban elfoglalt helyének kérdése – nevezetesen az, hogy tanúnak, különleges szakértelemmel rendelkező tanúnak, vagy akár „ténybírónak” tekintendő – már korábban felmerült a jogászok körében.

Székely János szerint „Csupán a középkori pandektajogban – az olasz praktikusok munkássága nyomán – lett a szakértő nyilatkozata a büntető eljárás bizonyítékai sorában önállóvá, mint különleges bizonyítási eszköz. A pandektajogban a szakértő lassanként, fokozatosan vált ki a tanúk köréből, mint a büntető eljárásnak olyan szereplője, akinek funkcióját a bíróéhoz látták hasonlíthatónak. Mint Bartolus mondotta: nyilatkozatuk inkább bírói döntés, mint tanúvallomás (»illud magis iudicium quam testimonium est«).”⁵

A szakértő korai igazságszolgáltatásban elfoglalt ténybírói minőségét erősítette meg Kengyel Miklós is: „A pandektajogban a szakértőt ténybírónak (»iudex facti«) nevezték, minthogy a bírónak nem volt lehetősége arra, hogy a szakértői véleménnyel szemben fenntartásait kifejezésre juttassa.”⁶

Az igazságügyi szakértő ezen sziklaszilárd pozíciójával szemben állt az angolszász jogrendszerben egy puha, „tanácsosi” pozíció. Ahogy Kengyel írja: „Angliában korán kifejlődött az a gyakorlat, hogy a bíró megbízható szakembereket (competent and honest persons) vont be az eljárásba annak az érdekében, hogy különleges ismereteik alapján szakszerű felvilágosításokkal szolgáljanak neki, mint »amici curiae« […] később […] a coroner bíróságába (coroner’s jury) halottszemlék alkalmával orvosokat vontak be, sőt a coroner tisztségét gyakran orvosok töltötték be. Ezeknek a szakembereknek a tevékenysége azonban csak a vádló tájékoztatására szolgált. A coroner által végzett vizsgálatnak – jóllehet bírói eljárási formák keretei között folytatták le – az ítélőbíróság előtti bizonyító eljárásban nem volt hatálya, és az ilyen vizsgálatban eljárt szakértő a tárgyaláson csak tanú lehetett, feltéve, hogy valamelyik fél megidézte (expert witness).”⁷

Jól látható, hogy a szakértő szerepének megítélése a különböző jogrendszerekben eltérő gyökerekből indult, megítélése nem volt egységes, és a mai napig különbség mutatkozik a szakértő kontinentális és angolszász rendszerben betöltött szerepe között. A pandektajog egyértelműen szilárd szerepet szánt a szakértőnek, olyannyira, hogy annak véleményét a bíró sem kérdőjelezhette meg. Ezzel szemben az angolszász jogrend, tanúként kezelve a szakértőt, inkább a vádló szaktanácsadójaként határozta meg. A szakértő tehát a római jogi hagyományokkal rendelkező, kontinentális jogrendszer kezdetleges igazságszolgáltatásában szinte bírói szerepet töltött be, azonban pozíciója megváltozott és egyre inkább angolszász hatás lett úrrá a szakértő szerepén.

A magyar jogtörténetben Novák Marianna Csilla tökéletes példát hoz a két felfogás közötti ellentét feloldására és az igazságügyi szakértő helyének későbbi tisztázására, mégpedig a 1896. évi Büntető perrendtartás (Bp.) törvényjavaslata indokolásának idézésével. „Az elméletben sokat vitatott ama kérdésre, hogy a szakértői szemle mint bizonyíték, minő természetű, azaz önálló bizonyíték-e, vagy a szakértő csak szakértelemmel biró tanunak vagy a birói hatáskör részesének tekintendő-e, e helyütt alig szükséges bővebben kiterjeszkedni, mert e controversia, a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszere mellett alig bir jelentőséggel. Leghelyesebbnek látszik az az álláspont, mely szerint a szakértő se tanunak, se a bíroi hatáskörrészesének nem tekintendő, hanem a bizonyítás eszközei közt önálló helyet foglal el. Hogy a tanu és a szakértő között külömbség van: azt kénytelenek még azok is elismerni, kik a szakértőt teljesen egyvonalba állítják a tanuval. Hisz a szakértőnek tudománya, művészete vagy különös ügyessége alapján előadott véleménye nem lehet egyenlő természetű a csupán tényekre vonatkozó tanuvallomással. A birói hatáskör részesének szintén nem tekinthető a szakértő, igy véleménye valamely észleletről vagy ennek eredményéről éppen nem köti a birót, hanem úgy, mint minden másbizonyító eszköz szabad mérlegelésének tárgya. A javaslat tehát eltérve a német törvényjavaslat indokolásában kifejezett és a legtöbb processualista által megtámadott elvi állásponttól: »Die Sachverständigen sind Gehilfen des Richters« és eltérve az angol jog felfogásától, mely a szakértőt egyszerűen tanunak tekinti: önálló szerepet biztosít a »szakértő«-nek a bizonyítékok között.”⁸

Hatályos büntetőeljárásról szóló törvényünk egyértelműen leszögezi, hogy a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító erejük,⁹ amely azt jelenti, hogy elméletben ugyanolyan súlyú egy igazságügyi szakértői vélemény, mint például egy tanúvallomás. Ugyanezt erősíti meg a Be. másik rendelkezése, amely szerint a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.¹⁰ Ebből végső soron az következik, hogy a hatóságok szabadon értékelik a rendelkezésre álló bizonyítékokat.

A magyar jogirodalomban egyöntetű véleményként fogalmazódik meg, hogy a szakértő ténymegállapításai nem kötik a bíróságot, a szakértő funkciója pedig semmilyen formában nem feleltethető meg a bírói tevékenységnek.¹¹

Azonban nyilvánvaló – ahogyan azt Bérces Viktor írja – hogy „a szakértői vélemény a bizonyítási eszközök speciális csoportját képezi, amelynek alapvetően két oka van: egyrészt igénybevételének szükségességét a bizonyítás során már rendelkezésre álló adatok mennyisége és minősége határozza meg; másrészt a szakértők semmilyen formában nem kötődnek a vizsgált tényálláshoz. Utóbbi körülmény miatt elmondható, hogy a szakértői vélemény tartalmának objektivitása – az általános jogalkalmazói szemlélet alapján – magasabb fokú, mint a tanúvallomásoké, s ebből fakadóan a büntetőeljárásokban rendre magasabb bizonyító erőt tulajdonítanak ezeknek a bizonyítási eszközöknek az eljáró hatóságok (bíróságok). Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy e vélemények megalapozottsága, illetőleg relevanciája – törvényi felhatalmazás, vagy a bírósági gyakorlat alapján – ne lenne megkérdőjelezhető.”¹²

A szakértői vélemény különleges pozícióját Pataky Csaba is hangsúlyozza: „a szakvélemény mégis csak valami más, mint a Be.-ben megjelölt többi bizonyíték és […] ellenőrzésekor mégis csak valami többlet várható el, mint a puszta hiten nyugvó »belső meggyőződésre juttatás«.”¹³

A bemutatott tudományos álláspontokat megismerve okkal merülhet fel az, hogy a gyakorlat valójában felülírja a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvét. Mielőtt ezt a gondolatot elfogadnánk, jobban meg kell vizsgálni a szakértő véleményének a büntetőeljárásban meghatározott helyét. Ugyan a szakértő véleménye akár olyan tényeket állapíthat meg vagy ítélhet meg, amely a büntetőeljárás kimenetelét determinálja s ez végső soron abban mutatkozik meg, hogy a bíró ítélete voltaképpen a szakértő véleménye „igazságszolgáltatási formába” burkolva. Ahhoz azonban, hogy kijelenthessük; a szakértő „bíráskodik”, ezáltal pedig azt, hogy véleményével az ügyet a maga teljes egészében eldönti, az lenne szükséges, hogy a törvény kizárja azt, hogy a bíró a szakértő véleményét egyáltalán megkérdőjelezze. Ebben az esetben olyan helyzetek is előállhatnának, amikor habár a bizonyítékok összessége a terhelt javára vagy terhére mutat ugyan, a szakértői vélemény ellenkező volta miatt viszont eszerint kellene döntenie a bírónak. Ugyanakkor semmilyen rendelkezés nem írja elő a bíró számára, hogy a szakértői véleményt kitüntetett pozícióban kellene részesítenie. Ezért, ha létezik is az a tendencia, hogy számos büntetőügyben a szakértői vélemény az ítélet alapja, az nem annak tudható be, hogy különleges, mindent eldöntő helyet foglalna el a bizonyítási eszközök sorában.

S ez így is van rendjén, hiszen ahogy arra a Móra Mihály–Kocsis Mihály szerzőpáros rámutat: „a bíróság köteles a szakvéleményt és az annak alapjául szolgáló adatok helyességét megvizsgálni. A szakértői vélemény adatainak vizsgálata, illetve kritika nélküli átvétele felcseréli a szakértői feladatokat a bírói funkcióval és a szakértőt a tényállás bírájává teszi.”¹⁴

Hasonló véleményt fogalmaz meg Székely János, aki szerint „A szakértőnek tudós bíróként, tények bírájaként való felfogása a bírói hatalom gyengítését, a szabad mérlegelés, az ügy összes körülményeinek megvizsgálásán alapuló, benső bírói meggyőződés elve elleni támadást jelentett”¹⁵.

Fontos ugyanakkor látni azt is, hogy habár a bíró a szakértő által készített és előterjesztett szakvélemény relevanciáját mérlegelheti, megállapításait legfeljebb figyelmen kívül hagyhatja, azonban annak tartalmát nem bírálhatja felül. Abban az esetben, ha a szakvélemény valamely fogyatékossága miatt aggálytalanul nem fogadható el – így különösen, ha nem tartalmazza a szakvélemény jogszabályban előírt kötelező tartalmi elemeit, nem egyértelmű, önmagával, illetve a szakértő rendelkezésére bocsátott adatokkal ellentétes, vagy a helyességéhez nyomatékos kétség fér – a bíróság, az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság felhívására a szakértő felvilágosítást ad, vagy a szakvéleményt kiegészíti.¹⁶ Abban az esetben pedig, ha a szakértőtől kért felvilágosítás vagy a szakvélemény kiegészítése nem vezetett eredményre, más szakértőt kell kirendelni.¹⁷

Mindebből látható, hogy a szakértő eljárásjogi szerepe más – de nem több – mint a tanúé, ugyanúgy bizonyítékot szolgáltat, de az általa megítélendő vagy megállapítandó tények mindig különleges szakértelmet igényelnek, szemben a tanú vallomásával, ahol a tényről való tudomás alapozza meg az ilyen minőségben való meghallgatást. A bizonyítékok szabad mérlegelésének elvéből következtetve egyik bizonyítási eszköz sem erősebb a másiknál. Sok esetben a bíró az ügydöntő határozatát a szakértői véleményre kénytelen alapítani, mégis fennállhat annak az elvi lehetősége, hogy a bizonyítékokat összességében és szabadon mérlegelve ítéletét teljesen más bizonyíték(ok)ra alapítsa, vállalva ezzel, hogy esetleg a másodfokú bíróság az ítélet részbeni megalapozatlanságát állapítja meg.¹⁸ Így nem jelenthető ki, miszerint a szakértői vélemény nagyobb bizonyító erővel rendelkezne, mint bármely más bizonyíték.

A gyermekkorú tanú pozíciója

Mint ahogy arra Bakonyi Mária helyesen rámutat, „a gyermekkorúak büntetőeljárás során történő meghallgatása – a gyermek eljárásjogi pozíciójától függetlenül – speciális kérdéseket és problémákat vet fel”¹⁹. A bűncselekménnyel érintett, erőszaknak, szexuális vagy másfajta visszaéléseknek kitett gyermek a büntetőeljárásokban többnyire olyan jogrendszerrel, olyan legális megoldásokkal kerül kapcsolatba, amelyeket a felnőttek sajátosságait és jellemzőit szem előtt tartva alkottak meg, és amelynek szabályait a gyermek legtöbbször nem érti.²⁰ Ezért fontos, hogy a gyermekkorú sértett a kihallgatása során felkészült nyomozói, ügyészi, védői és bírói apparátussal találkozzon annak érdekében, hogy az eljárási cselekmény során a bűncselekmény kapcsán átélt trauma ne fokozódjon. Ennek biztosítása érdekében pedig elengedhetetlen a jogalkotó részéről az ilyen helyzetekre vonatkozó speciális és koherens szabályozás.

A Be. XIV. fejezete „különleges bánásmód biztosítása a büntetőeljárásban” címmel, ellentétben az eddigi szétszórt elhelyezéssel, önálló fejezetben gyűjtötte össze az ebbe a körbe tartozó szabályokat.²¹ Ezzel pedig igyekezett – álláspontom szerint sikeresen – megteremteni a különleges bánásmódot igénylő sértettek és tanúk jogainak és kíméletének tiszteletben tartását. Fontos kiemelni azt is, hogy a különleges bánásmódot igénylő személyek jogainak védelmét az eljárás során nemcsak a Be., hanem más törvények is biztosítják, mint például a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény, az igazságszolgáltatást segítők védelmi programjáról szóló 2001. évi LXXXV. törvény, továbbá a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény.

Nem elég azonban az, hogy a szexuális bűncselekményt elszenvedett kiskorúak, illetve gyermekkorúak büntetőeljárásban betöltött pozíciója megfelelően szabályozott, szükséges annak a gyakorlatban való érvényesülése is.

Mint ahogyan az már a bevezetésben említésre került, a gyermekek sérelmére elkövetett nemi erkölcs és nemi élet szabadsága elleni bűncselekmények különleges jellemzője, hogy ezekben az ügyekben szinte minden esetben a terhelt következetes tagadó vallomása áll szemben a gyermek tanúvallomásával, amely viszont sokszor ellentmondásos lehet, és kiszínezett elemeket tartalmazhat. Fokozza ezeknek az ügyeknek a nehéz megítélését, hogy szinte valamennyi a média – és ennek következtében a társadalom figyelmének – középpontjában áll, s mivel a társadalom a gyermekek ellen elkövetett lelki, fizikai, de különösen a szexuális bántalmazást súlyosan elítéli, valamilyen elégtételt is vár a bíróságtól. A társadalmi megvetés oka Balog Ágnes és Virág György szerint az, hogy „a függő helyzetben lévő, testileg és lelkileg éretlen gyermek – kiszolgáltatottsága és éretlensége miatt – a szexualitást felfogni, megérteni nem tudja, ezért ahhoz hozzájárulni, abba beleegyezni érdemben nem képes, és egy idő előtti szexuális kapcsolat mérhetetlen károkat okozhat neki”²². Ezért az ilyen jellegű ügyeket a hatóságok nyilvánvalóan a legnagyobb körültekintéssel próbálják kezelni, azonban ezzel szemben áll az, hogy pszichológusok szerint – valamint sokszor a hatóságok attitűdjét is ez jellemzi – a gyermekek befolyásolhatóak, nem tudják megkülönböztetni a látszatot a valóságtól, hajlamosak szexuális eseményekről fantáziálni. Így tehát a gyerekek vallomásaira vonatkozó aktuális vita középpontjában két kérdés áll: mennyire pontos a különböző életkorú gyerekek emlékezete, és mennyire hajlamosak befolyás hatására megváltoztatni emlékeiket.²³

Ezt az álláspontot erősíti meg Bakonyi Mária is, aki szerint „a gyerekek életkorukból adódóan nem tudják magukat megfelelően kifejezni, és nem tudják a büntetőeljárásban úgy elmondani a velük történteket – legyen szó akár a nyomozási szakról vagy az azt követő bírósági tárgyalásokról –, hogy az a »valóságnak mindig megfeleljen«.”²⁴

Ennek oka, hogy a gyermekek néha összekeverik a valóságot a fantáziájukkal, és emellett lehetséges az is, hogy a más által elmesélteket – főleg ha az egy általuk fontos személytől származik – úgy élik meg, mintha az velük történt volna meg. Így lehetséges elhitetni egy gyermekkel olyat, amit valójában át sem élt, vagy éppen fordítva, amit átélt, lehetséges elhitetni vele, hogy meg sem történt. Veszélyes szituáció ez a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények kapcsán, hiszen az elkövető képes annyira közel kerülni a sértetthez, hogy rábeszélje arra, hogy a szülőknek, hatóságoknak ne meséljen a vele történtekről. Ha szülő bántalmazza szexuálisan a gyermeket, szintén nagyobb eséllyel tudja hazugságra befolyásolni azzal, hogyha elmondja az igazat, elveszíti a hozzá egyébként közel álló, bántalmazó hozzátartozóját.

Bakonyi álláspontja szerint „mivel az életkor függvénye, hogy mennyire képes a gyermek sértett, illetve tanú összefüggő vallomást tenni, a kihallgató szükség esetén kérdések feltevésével nyújt segítséget ehhez. A gyermek emlékezete azonban a helytelen kérdezési technikák miatt is eltérhet a valóságtól. Egy rosszul megfogalmazott kérdés hatására még a valós szituációról alkotott gyermeki emlék is jelentősen megváltozhat, a gyermek még olyan elképzelésekkel is gazdagíthatja az emléket, amelyek sohasem történtek meg. A gyermek tanúvallomásában idővel jelentős ellentmondások és változások lehetnek, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy felnőttektől tanulta a történtet, különösen, ha nincs olyan vizuális képe, amely az által elmondottaknak megfelelne.”²⁵

Ezért tehát a hatóságoknak kiemelt felelőssége szem előtt tartani az eljárás során nemcsak a gyermek életkori sajátosságait, hanem az értelmi, érzelmi fejlettségét is. Kulcsár Mónika kifejezetten hangsúlyozza, hogy valós problémaként merül fel: meghatározható-e az a legalacsonyabb életkor, amely lehetővé teszi a gyermekek tanúkénti kihallgatását.²⁶ A gyermekek életkori sajátosságaival kapcsolatosan többféle elképzelés és tanulmány is született; „Már kétéves gyerekek is képesek visszaemlékezni megtörtént eseményekre viszonylag hosszú időn keresztül, főként ha volt valamiféle előzetes tudásuk is a történtekre vonatkozóan. Hároméves kor után a gyerekeknek már megvan a képességük, hogy hozzávetőlegesen pontos és teljes tanúvallomást tegyenek, ha a meghallgatásuk előtt vagy annak során nem próbálják befolyásolni őket félrevezető információkkal vagy szuggesztív kérdésekkel.”²⁷

A kornak megfelelő kihallgatást hangsúlyozza Kulcsár Gabriella és Pásztor Attila is, felhívva a figyelmet: különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a gyermek ne legyen erőteljes befolyás alatt. „A 6 és 10 év közötti gyermek éles megfigyelő képességgel rendelkezik a részjelenségeket illetően és megfigyeléseit pontosan megtartja emlékezetében. A jelenségek összefüggéseit azonban nem képes felismerni és kifejezni. Ezért helyes, ha a kihallgató az ilyen korú gyermekeket a részjelenségekre vonatkozóan kérdezi ki. Az így kihallgatott 6 és 10 év közötti gyermekek igen jó tanúk lehetnek, ha vallomásukat minden befolyásoltságtól mentesen teszik meg, azaz kevésbé hatnak náluk szubjektív tényezők, ellenállóbbak is a befolyásolással szemben. Nagyon fontos azonban kiemelni, hogy erőteljes befolyásolás hatására bármelyik gyereket rá lehet venni, hogy ne az igazságnak megfelelő vallomást tegyen.”²⁸

A befolyásolhatóság a kor előrehaladtával egyre csökken, azonban ez nem azt jelenti, hogy a gyermek ne vinne képzelt elemeket is a tanúvallomásába. Ahogyan azt Csehné Varga Gabriella írja: „A 10 és 14 év közötti gyermek már a valóság megragadására és a jelenségek összefüggéseinek kifejezésére törekszik, ezen kívül ösztönösen szintén ellenáll a befolyásolásnak. Értelmes és jó kifejező készséggel rendelkező ilyen korú gyermek általában ideális tanú lehet. Ez a korosztály azonban hajlamos arra, hogy az észlelt valóságelemekbe irreális elképzeléseket vegyítsen, és előfordul, nem képes a valóságos és a képzelt elemek szétválasztására.”²⁹

Mindemellett az összes korosztályra igaz az, hogy a gyermekek kihallgatása során figyelembe kell venni: befolyásoló hatású lehet a gyermeknek az a vágya is, hogy megfeleljen másoknak, így akár a szülőknek vagy a kihallgatónak, ami eredményezhet nem helytálló kijelentést.³⁰

Elek Balázs szerint „a gyermek fejlődésének minimális ismerete szükséges ahhoz, hogy a gyermekektől megfelelő információkhoz lehessen jutni. Más és más a kapott információ pontossága egy korai gyermekkorban, kisiskoláskorban, iskoláskorban és serdülőkorban lévő gyermeknél. Aki tisztában van a különböző fejlődési szakaszokkal, jobban meg tudja ítélni, hogy egy bizonyos korú gyermek megértette-e a kérdéseket, és hogy sikeresen tudja-e közölni a gondolatait és érzéseit. Köztudomású, hogy a gyermekek befolyásolhatók, a gyermek a felnőtteknek kétely nélkül hisz, a tőlük hallottakat kritika nélkül elfogadja, és különösen befolyásolhatják a szülei, hozzá közelálló felnőttek, de még a játszótársai is. Maga a befolyásolás akaratlanul is történhet, játékos formában.”³¹

Nem elég ugyanis ismerni és betartani a jogszabályi rendelkezéseket, emellett tisztában kell lenni azokkal a tudományos ismeretekkel is, amelyek alkalmazásával és figyelembevételével kialakítható például a helyes kérdezéstechnika, vagy elkerülhető a vallomás befolyásolása. Hiszen a helytelenül megszerzett bizonyíték alapján kialakuló bírói meggyőződés már nem az anyagi igazságot fogja visszatükrözni.³²

A gyermekek sérelmére elkövetett nemi élet szabadsága és nemi erkölcs elleni bűncselekmények kapcsán igazságügyi pszichológus és orvos szakértő kirendelése fordul elő szinte minden esetben. A pszichológus szakértő kirendelése elengedhetetlen a gyermekkorú sértett szexuális traumatizáltságának, az általa átéltek valóságalapjának vizsgálatához. Az ilyen szakértői véleményekben vizsgálják, hogy milyen a sértett érzelmi, indulati élete, intellektusa, személyiségstruktúrája, érzelmi kapcsolatrendszere. A pszichológus szakértői vélemények következetesen vizsgálják továbbá, hogy tapasztalható-e a sértettnél olyan pszichés kóros elváltozás, amely képtelenné teszi vagy korlátozza abban, hogy az általa átélt eseményeket a valóságnak megfelelően előadja. Továbbá azt is vizsgálják, hogy a sértett elmondása mennyire élményszerű, személyesen átélt, és észlelhető-e a sértett elmondásában külső személy általi ráhatás, ha igen, úgy megállapítható-e, hogy ki és miért befolyásolta. Összességében tehát a pszichológus szakértői véleménynek a gyermek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmény megítélésében meghatározó szerepe van.

Az ilyen jellegű bűncselekményeknél szintén szükséges az igazságügyi orvosszakértő kirendelése annak megállapítása tekintetében, hogy milyen külső nyomai lehetnek a szexuális cselekménynek. A büntető törvénykönyv értelmező rendelkezései szerint szexuális cselekmény a közösülés és minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmas, vagy arra irányul.³³ Így az orvosszakértő kompetenciájába tartozik elsősorban feltérképezni a sértett által a cselekmény következtében elszenvedett testi sérüléseket, mintát venni az egyéb nyomokból és megállapítani végső soron azt, hogy történt-e szexuális cselekmény, ezzel is elősegítve a nyomozó hatóság munkáját a bűncselekmény megfelelő minősítése kapcsán.

A sértett vizsgálatánál elsősorban azt kell megállapítani, történt-e közösülés, amit a nemi szervek állapotából ítél meg az orvos. Ezt követően megállapítja, hogy találhatók-e erőszak nyomai, ennek során nemcsak a nemi szerveken ejtett sérülések vizsgálandók, hanem az áldozat egész testét fel kell térképezni. A leggyakoribb sérülések a melleken, combokon fordulnak elő, de jellemző a fojtogatás is. Ha az áldozat nem volt védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotban a bűncselekmény elkövetésekor, az orvos DNS-mintát is vehet.³⁴

Sok esetben azonban – mint például a nemi szervek puszta simogatásával, csókolózással vagy egyéb más, behatolással nem járó szexuális cselekményeknél – nem keletkeznek külsérelmi nyomok, mindez szintén megnehezíti a hatóságok feladatát a bizonyítékok megítélésekor.

Összegzés

Látható tehát, akár a gyermek- akár felnőtt korú sérelmére elkövetett nemi erkölcs és nemi élet szabadsága elleni bűncselekmény bizonyítási nehézsége abban is megmutatkozik, hogy a tanú elmondásai állnak szemben a terhelt következetes tagadásával, és ennek feloldására sokszor az igazságügyi szakértők véleménye alapján kerülhet sor. Az ügy bírói megítélése nyilvánvalóan egyszerűbb akkor, amikor a cselekmény következtében „kézzelfoghatóbb” bizonyítékokat értékelhet az igazságügyi orvos szakértő (például a behatolás nyomai, erőszak alkalmazása esetén külsérelmi nyomok, esetleg DNS-minta). Nehezebb a mérlegelés akkor, ha olyan cselekmény történik, amelyben ezek a bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. Például szeméremsértés esetén, vagy ha a szexuális erőszak 12. életévét be nem töltött személy vonatkozásában olyan szexuális cselekménnyel történik – például simogatás vagy arra való rábírás, hogy a gyermek szexuális cselekményt végezzen vagy eltűrje azt az elkövető részéről –, amely a fent részletezett „objektívebb” tárgyi bizonyítási eszközök felvételére nem ad lehetőséget.

Ugyan Bolyky Orsolya az elkövető elmeállapotának vizsgálata kapcsán mondta ki a következőket, mégis jelen téma tárgyalása kapcsán is idézhető azon álláspontja, miszerint „[T]ermészettudományos kérdésekben – például a lövedék becsapódási sebességének meghatározásához – a szakértői kirendelés szükségességének eldöntése nem okoz különösebb nehézséget. Humántudományok esetében azonban nehezebb helyzetbe kerülhet a jogalkotó, mivel a társadalmi diszciplínák tárgyául szolgáló jelenségek összetettebbek, bonyolultabbak, nem teszik lehetővé az objektív vizsgálati módszerek alkalmazását.”³⁵ Nincs ez másként a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények kapcsán sem, ahol nyilvánvalóan egy-értelműbb bizonyíték az, amikor a szexuális bántalmazást orvos szakértői vélemény mondja ki, szemben azokkal az esetekkel ahol „pusztán csak” az igazságügyi pszichológus szakértő állapítja meg a sértett traumatizáltságát.

Ezen esetekben tehát, mint ahogy arra a Kulcsár Gabriella–Pásztor Attila szerzőpáros rámutat, „rendkívüli jelentőséggel bír a gyermekektől származó tanúvallomás, amelyek megszerzéséhez elengedhetetlen a szakmai felkészültség, a kellő empátia és a bírói tapasztalat. Éppen ezért fontos, hogy a gyermekek kihallgatását végző személyek rendelkezzenek azokkal a speciális ismeretekkel, melyek szükségesek a gyermekek helyes és hatékony kihallgatásához, amelyek a gyermekek életkori sajátosságaiból fakadnak.”³⁶

Elek Balázs szerint „[a] kihallgatások hatékony lefolytatásához és múltbéli események felderítéséhez a pszichológia tudományának minimális ismerete kétségtelenül nélkülözhetetlen. A tanú tudatában végbement folyamatnak, mint pszichikus jelenségnek a feltárásánál a bírónak ismernie kell azokat a törvényszerűségeket, amelyeket a lélektan tudománya ennek a folyamatnak a lefolyásáról, egyes szakaszairól, tényezőiről megállapít, és általánosságban alapul vesz. A bíróságnak is meg kell ismernie azokat a konkrét tényezőket, amelyek a büntetőeljárásban a vallomásnál, mint sajátos pszichikus folyamatnál rendszerint felmerülnek.”³⁷

Az igazságügyi szakértő tehát a szabályozás alapján nem ténybíró, azonban kétségtelen, hogy az eljárásban kitüntetett szerepe van. Ez nem egy tényként kijelenthető álláspont, hanem mindig a konkrét ügy természetétől függ. Vitathatatlan, hogy egy természettudományos alapokon nyugvó szakértői vélemény mindig objektív és tárgyilagos, hiszen szakértelmen és tudományos alapokon nyugszik, azonban ennek a szakértelemnek a birtokosa sem tévedhetetlen. Mint ahogy arra Bérces Viktor is rámutat: „tendenciaszerűnek mondható az a gyakorlati szemlélet, amely e bizonyítási eszköznek [szakértői vélemény] objektívabb és elfogulatlanabb tartalmat tulajdonít. E jelenség oka kettős: egyrészt a szakértő »hivatali minőségében« készíti el véleményét; másrészt a személyét tekintve semmilyen formában sem kötődik a bűncselekményhez (nem úgy, mint pl. a sértett, a tanúk, vagy maga a vádlott). Ennek tükrében, rendszerint az eljárás alanyai is lehetőség szerint szakértői bizonyításra törekednek. Mindazonáltal, a szakvélemény sem tekinthető önmagában omnipotens bizonyítási faktornak. A szakértő is tévedhet, többek között ezért is biztosítja az eljárási törvények többsége annak lehetőségét, hogy a »laikus« eljárási szereplők a szakvélemény hitelességét megkérdőjelezzék.”³⁸

Hurtony Alexandra

PhD-hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskola

1.  2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról (a továbbiakban: Be.) 188. §. (1) bek.
2.  Szaktv. 3. § (1) bek.
3.  Csizmadiáné Pethő Tímea: A kiskorúak sérelmére elkövetett nemi erkölcs elleni bűncselekmények bizonyítási nehézségei a bírósági eljárásban. Büntetőjogi Szemle, 2017/1., 21–22. o.
4.  Szabó Krisztián: Tanúvédelem a magyar büntetőeljárásban. HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2012, 233–252. o.
5.  Székely János: A szakértő szerepe és felelőssége a büntető eljárásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 5. o.
6.  Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Osiris Kiadó, Budapest, 2008, 315. o.
7.  Kengyel Miklós: i. m. 315. o.
8.  1896. évi Bp. a bünvádi perrendtartásról törvényjavaslat I. Általános rendelkezések B) 2. pont. Idézi Idzigné Novák Marianna Csilla: A szakértő státusváltozása a hazai büntetőeljárásban – különös tekintettel a kizárásra vonatkozó szabályokra. Doktori Értekezés. Széchenyi István Egyetem, Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2018, 68. o. 
9.  Be. 167. § (3) bek.
10.  Uo. 167. § (4) bekezdés
11.  Bérces Viktor: A szakértői bizonyítás elvi és gyakorlati kérdéseiről. Miskolci Jogi Szemle, 2019/2. különszám, 103. o.
12.  Bérces Viktor: i. m. 95. o.
13.  Uo. 98. o. Idézi Pataky Csaba: Műszaki szakértői hiányosságok az ügyvéd nézőpontjából. Magyar Jog, 2000/6., 359. o. 
14.  Móra Mihály - Kocsis Mihály: A magyar büntetőeljárási jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1961, 285. o. Idézi Bérces Viktor: i. m. 97. o. 
15.  Székely János: Jogi kérdések a szakvéleményben. Jogtudományi Közlöny, 1981/4., 42. o.
16.  Be. 197. § (1) bek.
17.  Uo. 197. § (2) bek.
18.  Uo. 592. § (1)–(2) bek.
19.  Bakonyi Mária: A 14. és 18. életévet be nem töltött különleges bánásmódot igénylő sértett és tanú jogai a nyomozás során. In: Zséger Barbara (szerk.): Kriminológiai Közlemények 79. Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 2019, 97. o.
20.  Parti Katalin – Solt Ágnes – Virág György: Gyermekkorúak meghallgatása a büntetőeljárás során Magyarországon az európai és nemzetközi standardok tükrében. In: Vókó György (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 55. OKRI, Budapest, 2018, 63. o.
21.  Kiss Anna: A különleges bánásmódot igénylő személyek jogai az új büntetőeljárási törvényben. In: Vókó György (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok 55. OKRI, Budapest, 2018, 103. o.
22.  Balog Ágnes – Virág György: Szexuális abúzus. Belügyi Szemle, 2000/4–5., 110–126. o.
23.  Michael Cole – Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 354. o.
24.  Bakonyi Mária: i. m. 107.o.
25.  Uo.
26.  Kulcsár Mónika: A gyermek tanúkénti kihallgatásának specifikumai. Büntetőjogi Szemle, 2017/2., 84. o.
27.  Szentmiklóssy-Szabó Boglárka: Gondolatok a gyermekkorú tanú kihallgatásának befolyásolhatóságáról. Debreceni Jogi Műhely, 2011/4. http://doi.org/10.24169/DJM/ 2011/4/3
28.  Kulcsár Gabriella – Pásztor Attila: A gyermek tanúvallomások információtartalmának torzulási lehetőségei. Rendészeti Szemle, 2007/5., 97. o.
29.  Csehné Varga Gabriella: A tanú kihallgatásának taktikája a nyomozásban. Ügyészségi Értesítő, 1977/4.
30.  Orosházi Józsefné: Pszichológus szakértő a rendőrség munkájában. Belügyi Szemle, 2004/6., 20–26. o.
31.  Elek Balázs: A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, Debrecen, 2007, 75–76. o.
32.  Háger Tamás: A bírói meggyőződés, szubjektív elemek a büntető ítélkezésben. Jura, 2014/2., 72–78. o.
33.  A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 459. § (1) bek. 27. pont.
34.  Buris László: A nemi élettel kapcsolatos orvosszakértői kérdések. In: Sótonyi Péter (szerk.): Igazságügyi Orvostan. Semmelweis Kiadó, Budapest, 2011, 321–329. o.
35.  Bolyky Orsolya: Elmeorvos és pszichológus szakértő a büntetőeljárásban. In: Bárd Petra - Hack Péter – Holé Katalin (szerk.): Pusztai László emlékére. OKRI–ELTE ÁJK, Budapest, 2014, 98. o.
36.  Kulcsár Gabriella – Pásztor Attila: i. m. 85. o.
37.  Elek Balázs: i. m. 162. o.
38.  Bérces Viktor: i. m. 98. o.