A szakértői bizonyítás a valóság feltárásának egyetlen módja minden olyan esetben, amikor a jogalkalmazónak különleges szakértelemre van szüksége - írja vitacikkében Mittermayer Ödön, aki csaknem három és fél évtizeden keresztül készített szakvéleményeket, és szolgálta a szakértői társadalom érdekeit. Véleménye szerint a szakértő az eljárás során a jogalkalmazó alárendeltje, és nem „legfőbb segítője”, miközben a szakértői bizonyítás iránti igény meredeken csökken.

Jelen sorok írója 34 éven át szerepelt az igazságügyi szakértői (a továbbiakban csak „szakértő”) névjegyzékben. Ma már csak magánemberként adja közre véleményét, azonban az egykori sorstársai iránt ma is érzett felelősséggel. Teszi ezt annak ellenére, hogy két évvel ezelőtti, hasonló tartalmú cikke nem váltott ki érdeklődést.

Az igazságügyi szakértői szervezet (ha úgy tetszik rendszer) a régebbi korszak terméke, de mindenképpen a rendszerváltás előttről örököltük. Ez a szervezet néhány államilag fenntartott szakértői intézetből, és a szakértői feladatok jelentős részét ellátó önálló (az eljárási törvények szóhasználatával élve „kijelölt”) szakértőkből áll.

A szakértői munkát, díjazását az eljárási törvények, a szakértői törvény és rendeletek szabályozzák. A szakértők – külön törvény szerint – kötelezően kamarai tagok, amely kamarát a tagság befizetései tartanak fenn. (A kamarai belső tagozódás a jelen sorok mondanivalója miatt lényegtelen). A szakértők túlnyomó többsége egyetemi, főiskolai diplomával, nyelvtudással rendelkezik, sőt nem ritka közöttük a másod-diplomás sem, az utóbbi – néhány szakterületen – a szakértővé válás előfeltétele.

A továbbiakban az önálló (kijelölt) szakértőkről esik szó, azonban az előadásra kerülő témák nagy befolyással bírnak az intézetekben dolgozók munkájára is. Az önálló szakértők a rendszerváltás előtt – túlnyomó többségükben – munkaviszonnyal rendelkeztek egy-egy állami vállalatnál, esetleg egyetemi főiskolai oktatók voltak, azaz elmondható, hogy a létüket meghatározó jövedelem nem a szakértői munkából származott, mint ahogy a nyugdíj-rendszerbe való befizetéseiket is munkaadójuk biztosította.

Ebben az időszakban – utólag talán bocsánatos bűn – a szakértők döntő többsége állami eszközöket (iroda, infrastruktúra, netán gépkocsi, stb.) térítésmentesen használt fel szakértői munkájához, és az erre fordított esetlegesen kieső munkaidő (szemle, tárgyalás) sem jelentett általában különösebb nehézséget. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a szakértő önhatalmúlag „átcsoportosította” vállalata eszközeit az igazságszolgáltatás javára.

A megelőző időszakban – bár a szakértői óradíjak nevetségesen alacsonyak voltak ugyan – a szakértői munkával szerzett jövedelem adó-, és járulékmentes volt, ez egy kvázi legális jövedelem-kiegészítésnek számított.

Az 1990-es évek eleje óta azonban a gazdasági környezet jelentősen megváltozott, és ezzel párhuzamosan a szakértői munkához használt eszközök és módszerek köre évről-évre ugrásszerű fejlődésen esett át. Ugyanakkor viszont a szakértői munka „ára” – azaz a szakértői díjak összege és a bizonyítás költsége – az előző gazdasági környezetből öröklődött át. Ezek összegét – a hivatalból elrendelt szakértői bizonyítások esetére – az igazságügy-miniszter rendeletben szabályozza. (Első változata a 3/1986. számú IM rendelet volt). A szabályozás úgy az óradíjak, mint az elszámolható költségek tekintetében az előző gazdasági rendszer ismérveit hordozza.

A rendszerváltás azonban azt is magával hozta, hogy a szakértő ma már nem rendelkezik a korábban megszokott szabadossággal munkaadója eszközeit és (más célra) fizetett munkaidejét illetően. Ez azt jelenti, hogy eszközei beszerzéséről, azok amortizációjáról, stb., egyáltalán a szakértői munka tárgyi feltételeiről saját magának kell gondoskodnia. Ugyanakkor – bár törvényi előírások ennek az ellenkezőjét is lehetővé tennék – munkaadója megkövetelheti, hogy a munkaidejét a számára kijelölt munkahelyen töltse el. Vélhetően jó néhány szakértő van abban a helyzetben, amikor nem engedheti meg magának, hogy a cége iránti lojalitása kétségessé válik.

A fenti körülményeket kiegészítve a szakértők erkölcsi megbecsülésének hiányával, amelyet már a vonatkozó törvények „kirendelés” fogalma – amely nem szinonimája a megbízás, vagy megrendelés szónak – önmagában is jól szemléltet, nyilvánvaló, hogy a szakértő az eljárás során a jogalkalmazó alárendeltje, és nem „legfőbb segítője”, mint azt dr. Harald Krammer, a Bécsi Tartományi Polgári Bíróság akkori elnöke – az 1999-es KRIMINÁLEXPO-n tartott előadásában – megfogalmazta.

A szakértő tehát a kirendelés keretében – hacsak elfogadható körülményre való hivatkozással ki nem menti magát – tudomásul veszi, hogy a korábban már említettek miatt messze a képzettségének megfelelő alatti óradíj alkalmazása mellett előlegezi a kirendelőnek a szakértői bizonyítás költségeit. Egyben tudomásul veszi, hogy díjainak és költségeinek végső összegét utólag, a kérdésben laikus bíró (esetleg a pervesztes, vagy elítélt véleményét is figyelembe véve) fogja meghatározni, majd a díjak és költségek után megfizeti (még az utóbbiak után is) a közterheket.

A fentieket alapvetően az sem enyhíti, hogy 2006 óta a polgári eljárásokban (és az előzetes bizonyítás során) készített szakvélemények általában „szabad árasak”, mert a bizonyítási terheket viselő fél anyagi helyzete rendszerint csak a hivatalból elrendelt eljárásoknál meghatározott díjaknál és költségeknél alig magasabb összeget akar-tud megfizetni. A bizonyítás költségeinek előlegezése csakúgy, mint a közterhek befizetése ebben az esetben is a már előadott módon történik.

Tapasztalataim tárháza a szakértői munka árnyoldalairól szinte végtelen. Ezeket itt nem szeretném közreadni, jelen írásomnak nem ez a célja. Szeretnék viszont a szakértői bizonyítás színvonaláról néhány gondolatot rögzíteni:

Véleményem szerint, és ennek alátámasztására elég a jelenlegi szakértői névsorban szereplő – tudományos fokozattal (legalább PhD) – rendelkező szakértők arányát megvizsgálni a teljes létszámhoz viszonyítva. Ebből világosan látható, hogy a pálya egyáltalán nem vonzó a szakmai elit számára. Pedig „A szakértő a vizsgálatot a tudomány állásának és a korszerű szakmai ismereteknek megfelelő eszközök, eljárások és módszerek felhasználásával köteles elvégezni.” áll a vonatkozó törvényhelyen.

Az elmúlt 15 évben a szakértői bizonyítás iránti igény (a kirendelések száma) – és ezen belül az összetett, eszköz-igényes vizsgálatok száma, különösen a büntető ügyek nyomozati szakaszában – meredeken csökkent. Ez a tendencia (is) kedvezőtlenül hatott a „szakértői testület” tagságának összetételére, és különösen negatív módon érintette az azon szakterületeken dolgozó szakértők létszámát, összetételét, ahol korábban is évenként egy-két munkára lehetett csak számítani. Az ügyek számának rohamos csökkenése pedig egész egyszerűen lehetetlenné tette azt – ami pedig a szakértők között korábban szinte általános volt –, hogy később várható munkáikhoz eszközeiket korszerűsítsék, azok körét bővítsék.

Ide tartozhat az is, hogy a (sajnos lassan a rég-) múltban a szakértők – egyes szakterületeken, hiányát érezvén a szakmai továbbképzéseknek – saját erőből, esetenként kamarai segítséggel, maguk szerveztek és tartottak ilyeneket. Ezeken a 2-3 napos összejöveteleken a szakmai képzés mellett mód nyílt egymás jobb megismerésére, kölcsönös együttműködés kialakítására. Alkalmasak voltak ezek tanfolyamok arra is, hogy jogalkalmazók meghívásával megismertessék velük szakterületük módszereit, lehetőségeit, sőt a meghívottak előadásaikkal tették teljessé az összejövetelt. A későbbi szakmai összejöveteleknek a szakértői foglalkoztatás csökkenése – és a szakértők anyagi lehetőségeinek ezzel együtt járó romlása – mára szinte véget vetett.

Rendkívüli érdeklődésre tarthatna számot egy olyan statisztikai felmérés, amelyben vizsgálat tárgyát képezné az, hogy a nem kellő időben, vagy nem megfelelő minőséggel (pl. a költségek minimalizálása mellett) végzett szakértői bizonyítás milyen pótterheket rótt később az igazságszolgáltatásra. (Tudomásom szerint a Kúria a 2013–2014 évek között a szakértői bizonyítás kérdéseivel foglalkozó bizottsága – a polgári ügyszakra vonatkozóan – készített ilyen jellegű elemzéseket).

Számomra evidencia az, hogy a megfelelő időben, eszközökkel és mélységben, igényes módon elvégzett szakértői bizonyítás a valóság feltárásának – de legalább lehetőség szerinti megközelítésének – egyetlen módja minden olyan esetben, amikor a jogalkalmazónak különleges szakértelemre van szüksége. Az a tendencia, amely szerint a szakértői bizonyítás minőségét – költségcsökkentés örve alatt – negatív módon szándékoznak befolyásolni, minden esetben a végeredményt, azaz az ítélkezést, és ezen keresztül az állampolgárok jogbiztonságát érinti hátrányosan.

A hatályos eljárási törvények – véleményem szerint – a szakértőkhöz képest maratoni távolságra helyezték a kirendelőket, elsősorban a bíróságokat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kirendelő és a szakértő között szinte lehetetlen az operatív kapcsolat, konzultáció annak ellenére, hogy ez – például kirendelés előtt, vagy a szakértői vizsgálat megfelelő szakaszában – nagymértékben gyorsítaná, javítaná mindkettőjük tevékenységét.

Tapasztalataim szerint a szakértők túlnyomó részét jelenleg szinte teljes passzivitás jellemzi. Igen nagy örömömre szolgálna, amennyiben – ennek ellenkezőjét igazolva – egykori kollégáim mégis véleményt nyilvánítanának az általam leírtakról.

Tisztelettel:

Mittermayer Ödön