Több, mint egy éve már, hogy az igazságügyi szakértők egy közösségi platformján azzal a közbevetéssel szakadt félbe egy közéleti téma megvitatása, hogy: „Kedves kollégák, ne politizáljunk!” A diskurzusnak azóta sem lett folytatása, ami kétpólusú közéletünkben aligha meglepő – írja a Mérnök Újság 2024/1-2. számában megjelent cikkében Bányai István igazságügyi szakértő.

A véleménycsere – gondolnánk - ártatlan műfaj, mégis akkor ott félbe szakadt egy párbeszéd, amelynek később sem lett folytatása. A vita megakasztása, és persze a folytatás elmaradása jelzés értékű. Jelzés arra, hogy elvesztettük képességünket a párbeszédre, az egymásra figyelésre, álláspontunk helyességének átgondolására. Jelzés továbbá arra is, hogy tabu témák alakultak ki, amelyekről jobb nem beszélni, és ami talán a legrosszabb, beszivárgott a félelem légköre is. Félelem attól, hogy megbánthatnak, és félelem attól is, hogy mi megbántunk másokat.

Pedig, ahogy a test, úgy a lélek is igényelné, hogy olykor-olykor kilépjünk komfortzónánkból, és ablakot nyissunk számunkra idegennek tűnő gondolatok számára. Manapság, amennyiben beszélgetésre támad kedvünk, mi tagadás, akkor is leginkább azok társaságát keressük, akikkel véleményünk azonossága – hisszük – magasabbrendűsége felett örvendezhetünk.

Talán, ha egyáltalán maradt még bennünk erre egy csekélyke igény, újra kellene tanulnunk a párbeszéd műfaját. Első lépésben mi is felállíthatnánk a magunk számára egy szabályrendszert arra vonatkozóan – ahogy azt egykor Szókratész tette – hogy milyen feltételek mellett hallgatunk meg másokat, és persze arra is, hogy mi milyen elvek mentén formálunk véleményt. Az igazság, hasznosság és jóság szókratészi hármas szűrője azonban olyan lenne napi kommunikációink szempontjából, mint teve számára a tű foka.

Ne politizáljunk! Gondolom, nem vagyok egyedül, aki zavarba jönne, ha értelmeznie kellene a „politizálás” fogalma aktuális jelentését, és ebből következően nem kis fejtörést okozna az is, hogy mi, igazságügyi szakértők vajon miért ne politizálhatnának egymásközt. Nem kétséges, közéleti fogalmaink egy része – a személyes, vagy csoport érdekek prése alatt – jelentősen deformálódott, vagy ami még rosszabb, szitokszóvá silányodott. „Modern” korunk politika fogalma magán hordozza az elmúlt évszázadok „nagypolitikájának”, politikusainak minden szennyesét. Nyelvünk – sajnálatos módon – nem követte le a változásokat, így azonos szóval utalunk az államvezetés és kormányzás tevékenységére, a kisebb-nagyobb társadalmi csoportok jobbító szándékú munkálkodására, és a sanda szándékból fakadó, törvényesség határán lavírozó ügyeskedésre is.

Amennyiben kissé konzervatív módon, helyesen szeretnénk értelmezni, alkalmazni a fogalmat, érdemes leásni jelentése gyökereihez. „A politika kifejezés az ókori görög polisz névből ered. A politika szó magyar jelentése: közélet, ez értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat.” A politizálás – mint látható – nem szükségszerűen ördögtől való, és eszköze lehet nem csak az alantas, de a jószándéknak is. Ennek tudatában akár már most engedékenyebbek lehetnénk igazságügyi szakértők politizálása irányában. De ami leginkább a tiltás feloldása mellett szólhat az az, hogy mi igazságügyi szakértők a vitás kérdések elfogulatlan, érvekkel megalapozott eldöntéséhez értünk, arra „szerződtünk”.

Óvatosságra int ugyanakkor, hogy civil életünkben az igazság felismerése gyakorta nagyobb nehézségbe ütközik, mint a szakértői munka során. Magán emberként hajlamosabbak vagyunk azokat az információkat befogadni, amelyek dallama simogatóbb a fülünk számára. A szakértői munkában könnyebb kizárni az érzelmek befolyását, könnyebb semlegesnek, kívülállónak maradni, mint a mindennapok kommunikációjában. A tárgyalóteremből kilépve úgy tűnik, gyorsan magunk mögött hagyjuk a munkánk fundamentumát képező tárgyilagosságot, pártatlanságot.

A valós információk elkülönítése a hamisaktól persze nem egyszerű. Elég példaként a klasszikus dilemmára gondolunk, hogy a földön fekvő szám 6-os, vagy 9-es. Könnyen juthatunk tévútra itt is, más esetben is, ha nem tudjuk függetleníteni magunkat beidegződött nézőpontunktól. Ha – „civilként” is – korrekten szeretnénk politizálni, akkor nem csak a szemlék, a szakvéleményírások alkalmával, vagy a pulpitus előtt kell, kellene „szakértő fejjel” gondolkoznunk, hanem az utcai, vagy a kávéházi beszélgetések során, és az éttermi kockás abroszok mellett is.

De mit is jelent „szakértő fejjel” gondolkozni?! Talán nem mást, mint a szakértői terminológia, módszertan alkalmazásának kiterjesztését a hétköznapi élethelyzetekre. Az igazságügyi szakértők tevékenységéről szóló 2005. évi XLVII. törvény értelmében szakértő feladata, hogy: „a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását.” A szakértői bizonyítás összefüggő láncolatát – némileg leegyszerűsítve – a következő elemek alkotják: „eredeti tények” vizsgálatba vonása, azok bázisán releváns „szakmai tények”, bizonyítékok megfogalmazása, a tények osztályozása, a bizonyítóerő értékelése, az elemi bizonyítékok közötti szinergia megteremtése, végül pedig a szakértői tényállás transzferálása, lefordítása a hétköznapi érthetőség szintjére”.

A valós információk, tények beazonosításához elengedhetetlen, hogy tisztába legyünk magával a tény, illetve a bizonyíték fogalmával. A fogalomértelmezés persze nagyban függ az alkalmazó szakterület látásmódjától. Filozófiai megközelítésben a bizonyíték világossá tesz valamit, ami korábban nem volt látható, illetve megcáfol valamit, ami csak látszólag volt igaz. Már ennél, a jogi terminológiától távol eső definíciónál is megfigyelhető a bizonyíték kétarcúsága. Nem elég ugyanis „megvilágítani valamit”, ki is kell rekeszteni minden olyan lehetőséget, amely elhomályosíthatja a fellelt „világosságot”. Jogi megközelítésben ténynek az számít, amit a kirendelő hatóság (bíróság) igaznak fogad el. „A bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett rendeli el a bizonyítást.”

A műszaki tudományok terén ugyanakkor a tény nem más, mint a tudományos kísérlettel, kutatással alátámasztott, és a közösség által elfogadott adat. A bizonyíték tehát – fentiek alapján – olyan tény, amely a felmerült kérdés aggálytalan eldöntését szolgálja. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy vannak köztudomású tények is, amelyeket nem kell bizonyítani (más kérdés, hogy ezek korszakonként akár változhatnak is).

A jogtudományban elfogadott osztályozás négy bizonyítékpárt azonosít:

1. eredeti-származékos bizonyítékok,
2. személyi-tárgyi bizonyítékok,
3. terhelő-mentő bizonyítékok és végül
4. közvetlen-közvetett bizonyítékok.

Példaként egy bűntetőügyben eredeti-közvetlen bizonyíték volt a terhelt beismerő vallomása, míg eredeti-közvetett bizonyíték a lopott dolgok egy részének a sértett lakásán történő megtalálása. Származékos-közvetlen bizonyítéknak minősül ugyanakkor a terhelt beismerő vallomásról készült videofelvétel, illetve származékos-közvetettnek a lopás helyszínén készült videofelvétel.

Látszólagos bonyolultsága ellenére a bizonyítékok felvázolt osztályozása nagyban segít meghatározni a bizonyítékok értékét, vagyis bizonyító erejét. Az egyes bizonyítéktípusok bizonyító ereje értelemszerűen eltérő. Az eredeti-közvetlen bizonyítékok látszólag nagyobb súlyt jelentenek Justitia mérlegében, mint egy származékos, vagy közvetett bizonyíték, ez azonban nem általánosítható, és nem is kötelező érvényű. A tényállás megállapítása során bíróság a tényeket egyedileg és összességében is értékeli.

A szakértő a szakmai tények értékelésekor a bírósági gyakorlattal analóg módon jár el a maga területén. „A bizonyítékok négyes csoportjából a szakértői vizsgálat, értékelés szempontjából meghatározó két csoport az eredeti – származékos (a bizonyítandó tényhez közvetlenül, illetve áttételen keresztül kapcsolódó), valamint a közvetlen – közvetett (az elsődleges tényre vonatkozó, illetve azzal összefüggésbe hozható) bizonyítékok köre”. Az úgynevezett „különleges szakértelmet” igénylő szakértői tevékenység keretében hasonló bizonyítékértékelési módszer alkalmazható, mint a bírói gyakorlatban.

Példaként egy műszaki tárgyú peres ügyben a szakértői bizonyítás tárgya annak igazolása (vagy cáfolata) volt, hogy az alperesi vegyes tüzelésű kazán szabályos üzemeltetés mellett is jelentős – a felperes szempontjából kifogásolt – mennyiségű kormot bocsájt ki. A szakértő vizsgálat keretében a bizonyítékszerzés több módszerrel (szemrevételezés, helyszíni mérés, laboranalízis, próbaüzem stb.) történt. A vizsgálat során a bizonyítékok között eredeti-közvetlen minősítést kapott a szakértő által koordinált próbafűtés, míg származékos-közvetlent a füstölésekről készített (perirathoz csatolt) videofelvételek. A helyszínen fellelt tűzifa mért nedvességtartalma, valamint a kéményből vett koromminta laboranalízise az eredeti-közvetett, míg az égés folyamatát ismertető szakirodalomnak a származékos-közvetett besorolást jutott.

A szakértői álláspont kialakításához – ez esetben is – a bizonyítékok egyedi értékelésére, mérlegelésére volt szükség. Mint látható, rendelkezésre áll egy módszer, amely lehetőséget kínál számunkra az információk, (vélt vagy valós) tények megítélésére. A szakértői munka során, a rendelkezésre álló aktahalomból ugyanakkor még csak-csak „kibogarásszuk” a bizonyító erővel bíró tényeket, illetve kizárjuk azokat, amelyek tényszerűséggel, vagy relevanciával nem rendelkeznek, a hétköznapokban azonban már nehezebb a helyzet, könnyen tévedhetünk zsákutcába.

A baráti beszélgetések keretében, vagy akár a médiák felől érkező hírek megítélésekor is célszerű lenne szakértő fejjel gondolkozni, és az információkat a fentiekben felvázolt elvek mentén mérlegre tenni. A hit jó dolog, de ahogy mondják a templomba való. A kapott információ megítélése a már előzőekben említett bizonyítékpárok segítségével lehetséges, mi több célszerű is lenne, mielőtt – kölcsönösen sebeket ejtve - meddő vitába bonyolódnánk.

A hétköznapi eszmecseréink tárgyát – némileg leegyszerűsítve - a közéleti, és a privát szférába tartozó témák adják. Egyaránt beszélgethetünk eszmékről, történésekről, vagy akár személyekről is, ki-ki szellemi étvágyának megfelelően. De milyen tényeket is tudunk – a hétköznapok kommunikációiban – Jusztitia serpenyőjébe tenni?! A napi információk, hírek vonatkozásában – talán éppen azok tömeges mérete miatt – meglehetősen bizonyítékhiányos világban élünk. Ezt a helyzetet tovább rontja, hogy időhiány, vagy kényelmi okok miatt még a karnyújtásnyira levő valós információk (hiteles tények) után sem nyújtjuk ki a kezünket. Könnyebb a nekünk tetsző vélemények kántálása, mint a vesződés új tények felkutatásával, pláne megemésztésével. Ez utóbbi persze nagyobb kockázattal is járhat, hiszen a tükör esetleg nem azt a képet mutatná, amit lelki békénk fenntartása érdekében kőbevéstünk.

A társadalom működését meghozó döntések többsége nyilvános, mindenki számára hozzáférhető, és ezekből jóformán minden közéleti esemény, történés le is vezethető. Példaként a hivatalos közlönyökben (pl. Magyar Közlöny) közzétett rendeletek, határozatok – maradva a korábbi felosztásoknál - eredeti, közvetlen bizonyítéknak minősülnek, azaz tényként fogadhatók el (mármint az, hogy az ott megadott döntés született, az ott leírt tartalommal). Ezeknek a tényeknek a médiában megjelenített értelmezései viszont már származékos bizonyítékok, hiszen az eredeti szöveget egy sajátos szemszögből, és jellemzően nem teljességében, továbbá nem is feltétlenül szöveghűen tálalják. Még „haszontalanabb” lehet az ismerős felől jövő közvetett interpretáció, hiszen ekkor már nem az eredeti szöveg hangzik el, hanem egy olyan verzió, amellyel gyengíteni, vagy éppen erősíteni kívánja valamely álláspontját az elbeszélő.

Más, ugyancsak jól felhasználható információforrást kínál a digitális technika. A mai adathalmozó világunkban - kinek örömére, kinek bánatára - számottevő idő távlatából is visszaidézhetők a közszereplők megnyilvánulásai, így az azokra történő hivatkozások valóságtartalma kevéske fáradtsággal kontrolálható. Számtalan dilemma eldöntésében jelenthet segítséget a személyes megismerés, amely révén a közvetett (mástól hallott) információ közvetlenné válhat, megerősítve, vagy gyengítve a hallott tartalmat. Sok esetben az innen-onnan felcsipegetett, egymásnak ellentmondó híresztelések között rendet vághatunk azzal is, hogy cipőt húzunk és elzarándokolunk az adott téma helyszínre. A tetejébe ez még egy hétvégi programnak sem utolsó.

A bizonyítékok számbavételekor fontos felismernünk azt is, hogy mi az, ami sajátosságai alapján bizonyítható, és mi az, ami nem. Azon felesleges vitázni, hogy mi szép, vagy mi jó. Az sem lehet vitatéma, hogy melyik finomabb a rántottcsirke, vagy a csirkepaprikás, illetve, mely borfajta zamatosabb, a cabernet, vagy a merlot. Az ízlés béli kérdésekben nem lehet döntést hozni, hiszen ahogy a mondás tarja „kinek a pap, kinek a papné”. A fentiekben felsorolt bizonyítékgyűjtési lehetőségek, inkább csak a jelzés értékűek, példák arra, hogy igenis vannak hiteles források– ahogy a szakértői munkában is – csak fel kell kutatni, fel kell ismerni azokat. A privát szféra felől áramló – gyakorta pletyka gyanús – információk esetében ugyanakkor szakértő legyen a talpán, aki el tudja választani a „búzát az ocsútól”.

A bizonyításhoz persze megbízható bizonyítékokra van, lenne szükség. A bizonyítékok azonban gyakorta nem, vagy legalábbis nem elégséges mértékben állnak rendelkezésre. A probléma a neumanni információelmélet nyelvén úgy fogalmazható meg, hogy: miként lehet nem teljesen megbízható elemekből egy (gyakorlatilag) teljesen megbízható rendszert kialakítani. A „begyűjtött” – és kontrolált – tények alapján már érdemi lehetőség nyílik egy jól

védhető álláspont kialakítására. Egy vita keretében ugyanis nem elég, ha tényeket sorakoztatunk fel, szükséges a hitelesnek bizonyult tények logikai rendbe állítása, összefüggéseinek megvilágítása is. Nem más ez, mint amikor a szakértői bizonyítás során, a begyűjtött bizonyítékok (releváns tények) alapján megfogalmazásra kerül a szakmai tényállás.

A szakértői és a hétköznapi véleményformálás esetében más a cél – és jellemzően - más a megkívánt bizonyítottsági szint is. A szakértőtől munkája során elvárható, hogy „aggálytalan” szakvéleményt adjon, vagyis eljusson a „teljes, vagy elégséges bizonyítottság” szintjére, illetve – amennyiben a rendelkezésre álló bizonyítékok ehhez nem elégségesek – bizonyítsa a bizonyítás lehetetlenségét. A szakértőn erős a kényszer, hogy kellő alapossággal építse fel bizonyítását, hiszen – enyhén fogalmazva – nem szerencsés, ha szakértőnek a bírói pulpitus előtt kell álláspontját módosítania, vagy végső esetben visszavonulót fújnia. A hétköznapi véleményformálás során már nem ekkora a tét. A napi beszélgetések esetében megengedhető egy vélemény közlése a „lehetőség szintű bizonyítottság” szintjén is. Ez esetben ugyanis – már ha készek vagyunk erre – nem bír mélyreható következménnyel, ha olykor módosítjuk korábbi véleményünket, meggyőződésünket. Végsősoron erre utal nyelvünk véleménycsere kifejezése is, bár a csere a szó szorosabb értelmében nyilván nem valósul meg. Ahhoz, hogy egy vita (nem veszekedés!) előremutató legyen, mindkét fél részéről szükséges érvelés szakszerűsége, és ami még ennél is fontosabb az egymás iránti tolerancia.

Az érvelések során olykor, akarva-akaratlanul érvelési hibák is felbukkannak. Az igazságügyi szakértőnek finoman szólva „illik”, vagy legalább is illene ezen hibákat felismernie, és megfelelő érveléssel helyre tennie azokat. „Az érvelési hibák a kijelentésekben – illetve azok részeként a magyarázatokban vagy logikai levezetésekben, következtetésekben – rejlő olyan hamisságok, amelyek az állításban foglalt előfeltevések (premisszák) igazságától függetlenül érvénytelenítik az állításokat. Tehát olyan hibákról van szó, melyek magukban az érvelések szerkezetében, az azokat alkotó logikai és következtetési láncolatokban rejlenek”. Formai érvelési hibát akkor vét valaki, ha az előfeltételezéseiből logikailag nem vezethető le a következtetés. A definícióból is jól látható, hogy a hazugság nem tekinthető érvelési hibának, azzal más a probléma.

A kommunikációs felhő, amelyben élünk tele van olyan verbális csapdákkal, érvelési hibákkal, amelyek akarva, akaratlanul torzíthatják a valóságot, pontosabban a valóság egy adott szeletéről bennünk kialakuló képet. Jórészt fel sem kapjuk a fejünket az olyan hamisan csengő intésre, hogy „Ön dönt: iszik, vagy vezet!”, vagy a krimikben elhangzó fenyegetésre, hogy „Pénzt vagy életet!”. Pedig mindkettő hamis dilemmát rejt, hiszen van úgy, hogy egyidejűleg sem inni, sem pedig vezetni nem akarunk, és a rabló sem valószínű, hogy ott hagyja zsákmányát, ha le kellett

lőnie adakozni vonakodó áldozatát. Szükséges megkülönböztetnünk a hibás érvelést a hamistól. A hibás érvelés lehet a készség hiánya, de lehet a felületesség következménye is. A szándékoltan hibás, vagyis hamis érvelések mögött ezzel szemben – legalább is jellemzően – kisebb vagy nagyobb hatalmi, gazdasági vagy érzelmi előny megszerzésének szándéka rejlik. Mi tagadás, kiindulási témafelvetésünk - Politizáljunk, vagy ne politizáljunk?! - ugyancsak hamis dilemmára épült. A kérdés megfogalmazásának némileg csalárd módja is szándékos volt,

a figyelemfelkeltés célját szolgálta. A tipikus érvelési hibák mára – ha nem is kőbevésetten, de – lajstromozásra kerültek. A teljesség igénye nélkül tipikus esetek a következők: szalmabáb, személyeskedés, hamis okozat, csúszós lejtő, állító kérdés, bizonyítási kényszer áthárítása, közvélekedésére vagy, tekintélyre való hivatkozás, hamis dilemma. Példaként a „szalmabáb” érvelés logikai hibája (trükkje) az, hogy valójában nem az eredeti állítást törekszik cáfolni, hanem annak egy módosított, illetve egyszerűsített – könnyebben cáfolható – verzióját. A hamis dilemmára az előzőekben már voltak példák, de talán azt sem nehéz kitalálni, hova sorolható a „Tíz fogorvosból kilenc ezt a fogkrémet ajánlja” reklámszöveg (tekintélyre hivatkozás), vagy az a bizonytalan lábakon álló szakértői álláspont védelmét célzó érvelés, amely szerint „Már harminc éve dolgozom szakértőként” A kontár szerelést végző szaki szájából sem megnyugtató a mondat, hogy „Így szoktuk” (közvélekedésre hivatkozás). Bár ezek inkább csak „sumákságok”, de valamilyen szinten mégis csak a személyes előnyök biztosítását szolgálják.

Más megítélés alá eshetnek a véleményt, gondolkodásmódot célirányosan befolyásoló, a nyomtatott sajtóban megjelenő, vagy a pulpitusról felharsanó manipulatív érvelések. A szavak erejét mutató irodalmi példát Shakespeare adja Antonius gyászbeszédében. Az eredmény a tömegek véleményének átfordulása, majd végül egy polgárháború - kívülállóként persze kalapot tudunk emelni a retorika művészi technikája előtt. Közismert a nem túl távoli múltból az a szónoki fordulat is, hogy „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” (hamis dilemma). Ismert közéleti emberek gyakorta válnak hivatkozási alappá a különféle érvelésekben. Nehéz elfogadni ugyanakkor azt az indoklást, hogy - például - az ateizmus azért egy veszélyes ideológia, mert az ateista Sztálin és Mao emberek millióinak haláláért felelős (szalmabáb). Az sem mindig cáfolhatatlan, amit Einstein mondott, mint ahogy az sem szükségszerűen butaság, ami egy balga ember száját hagyja el (személyeskedés). Az érvelés alapja a tartalom kell legyen, vagyis valójában nem az a lényeg, hogy ki mondta, hanem az, hogy mit mondott.

Más megítélés alá esik viszont, és jobbára csak elnézően mosolygunk azokon, akik a horoszkópok segítségével, a csillagok állásából kívánnak meggyőződni arról, hogy „bak” létükre, helyes volt-e egy „skorpiót” választani társul (hamis okozat). A hibás és illetve hamis érvelésnek régre visszanyúló gyökerei vannak, valószínűleg a beszélt nyelv születésével egyidőben ringott bölcsőjük. Balszerencsénket ősidők óta magyarázzuk az előttünk átfutó fekete macskával (hamis okozat), és kitudja hány „boszorkány” égett el máglyán a vádlók gondosan kiforgatott érvelései következtében.

A hibás – rosszabb esetben szándékosan megtévesztő – logikára épülő érvelések az újsághírektől kezdve, a társasági beszélgetésekig bezárólag mindenhol fellelhetők. Mi szakértők – munkánk révén – szerencsések vagyunk, kellően fel vagyunk vértezve a hamis bizonyékok, és megtévesztő érvelések ellen. Az érvelési hibák „vadászata” pedig akár felüdülést jelentő napi szórakozássá is válhat, különösen, ha már képesek vagyunk a szavak mögött esetenként meglapuló hátsó szándék célkeresztbe állítására is. Az előremutató viták kerülésével viszont csak falakat húznánk magunk köré, amelyek egyre jobban elszigetelnének, egyre jobban eltávolítanának. Politizáljunk tehát bátran – bárhol, bármikor, és bárkivel – de „őrangyalként” mindig legyen velünk szakértő énünk is. Az eszmecserék során pedig ne legyünk annyira rigorózusak vitapartnerünkkel szemben, mint Szókratész volt, és elégedjünk meg azzal, ha legalább egy feltétel teljesül közlendőjükben az igazság, hasznosság és jóság hármas kritériumából.