Creativity

Innovation

Originality

Imagination

 

Salient

Salient is an excellent design with a fresh approach for the ever-changing Web. Integrated with Gantry 5, it is infinitely customizable, incredibly powerful, and remarkably simple.

Download

A jelenlegi járványügyi helyzet igazságügyi szakértőket is szakmai veszteglésre ítélte. Az az űr, amit a napi feladatok elmaradása eredményezett, talán mégsem teljesen hiába való, hiszen lehetőséget, és főleg időt biztosít számunkra tevékenységünk szakmai és erkölcsi alapjainak átgondolására. Örök kérdés munkánkkal kapcsolatosan, hogy „Mi valójában igazságügyi szakértő eljárás béli szerepe: tanú, ténytanú, ténybíró, szakmai bíró, a bíró segédje, vagy talán szakmai képviselő?” A választ Bányai István igazságügyi szakértő a Magyar Jog 2020 februári számában közzétett írásában adja meg.

Az igazságügyi szakértők perbeli státuszát újra fogalmazó, szakértőkre vonatkozó 2016. évi törvény[1] megjelenését követően sem tudott nyugvópontra jutni a kérdés, hogy „mi (igazságügyi) szakértő szerepe a döntéshozatalban”, azaz meddig terjed szakértő jogosultsága az úgynevezett különleges szakértelmet igénylő kérdések megítélésében.

A szakértő szerepkörére, döntésben való részvételére vonatkozóan számos, olykor merőben ellentétes álláspont áll egymással „vitában” a tudományos, illetve a mérsékeltebb szakmai igényességű publikációkban. Mi valójában igazságügyi szakértő eljárás béli szerepe: tanú, ténytanú, ténybíró, szakmai bíró[2], a bíró segédje, vagy talán szakmai képviselő[3]?

A kérdés tétje – a jogtudomány oldaláról nézve - nem kevés, hiszen az egyik legmeghatározóbb álláspont értelmében „a szakértőnek a bírói pulpitusra ültetésével a bírói döntési jogkörről és a belső meggyőződésen alapuló döntésről vallott elvek feladásáig kellene eljutnunk[4]”. Ebből a megközelítésből következik, hogy ma is sokan a bíró „segédjének” tekintik a (kirendelt) szakértőt. „Ennek az a lényege, hogy a szakértő szakmai ismeretek közlésével és alkalmazásával segíti a hatóságot. Nyilatkozata tehát semmit nem dönt el, a bíró a „segédje” véleményét belátása szerint használhatja[5]”. A kérdéskör természetesen csak kirendelt szakértők viszonylatában értelmezhető, hiszen magánszakértők – „egyenjogúsításuk”[6] ellenére is - legfeljebb megbízójuk segédei lehetnek, nem pedig kirendelőé.

A hatályos jogi szabályozás nagy előrelépés szakértői szempontból, hiszen kiemeli szakértőt a „segéd” szerepkörből, de azért bírói pulpitusra nem ülteti: „Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását.[7]”. Ez a megfogalmazás – legalább is szakértői szempontból nézve – rendben levőnek tűnt, hiszen oda került a különleges szakkérdések eldöntése, ahol a szakértelem található. A szakértő feladata alapvetően, hogy a szakmai következményekkel bíró tények vizsgálata alapján jogkövetkezményekkel bíró tényállást fogalmazzon meg, hiszen a szakmai tényeknek közvetlenül nincs jogi következménye.

Van úgy, hogy szükségesnek érezzük egy korábbi álláspontunk átértékelését,[8] ami – különösen igazságügyi szakértő esetében – talán helyesebb, mint a görcsös ragaszkodás egy utólag aggályosnak bizonyult véleményhez. A törvény megjelenését követően – mi tagadás - jogos kritikaként merült fel, hogy a megfogalmazás alapján kategorikus véleményalkotás lehet elvárható, és ami még rosszabb, akár megkövetelhető is a szakértőktől. Szakmailag megalapozottnak tekinthető az ellenvetés, mely szerint: „Eljárásjogi szempontból nem tartom megfelelőnek a szakkérdés eldöntése kifejezést. Álláspontom szerint a szakértő feladatának új megfogalmazása a tudományos megalapozottság szemszögéből is aggályos, mivel az kétségtelenül kategorikus véleményalkotást kíván a szakértőtől.  A kategorikus véleményalkotás feltételei azonban tudományos megalapozottsággal számos szakterületen, így a kriminalisztikai szakértői szakterületen sem teljesülnek.[9]

A fentiekben jelzett anomáliából azonban nem következik okszerűen, hogy indokolt lenne a törvény előző változatában megfogalmazott szakértői szerepkör restaurációja.  Az a korábbi megközelítés, mely szerint szakértő feladata, hogy a „szakvéleménnyel segítse a tényállás megállapítását és a szakkérdés eldöntését” valójában tálcán kínálta fel eljáró bíró számára a kompetenciavétség lehetőségét. Ha szakértő csak segít, akkor bíró az, akinek döntenie kell. Dönteni kell, méghozzá olyan kérdésben, melyhez „hivatalból” nem ért. A szakkérdést ugyanis – talán joggal feltételezhetően - csak szakértő, illetve szakértők vagy szakértői testületek dönthetik el, éppen úgy, ahogy a jogkérdések területén nincs semmi „keresnivalója” a szakértőnek.

Egy jogszabályról – mint minden írásos műről – elmondható, hogy nem akkor van készen, amikor már nincs mit hozzá tenni, hanem akkor, amikor már nincs mit elvenni belőle. A jogszabály jelenleg hatályos megfogalmazásában azonban a szakértői feladatkörre vonatkozó definíció eszmeisége két ponton is áldozata lett a tömörítési törekvésnek. Egyrészt a megfogalmazás nem biztosít teret annak a lehetőségnek, hogy a szakértői vizsgálat - gyakorta objektív okokból - csak részlegesen, vagy egyáltalán nem vezet eredményre. Másrészt a definíció külön feladatként kezeli a szakkérdés eldöntését és a tényállás megállapításában való segédkezést. Helyes megfogalmazásban a szakértő „a lehetőségekhez mérten” kell, kellene eldöntse a szakkérdést, és „ezáltal” – vagyis a döntés által – segíthetné a tényállás megállapítását.

A döntés körüli misztikum feloldása szempontjából meghatározó lehet az a körülmény, hogy valójában nem bíró, és nem is szakértő az, aki dönt. A döntés korpusza, a lényegi elemek megtalálhatók a jogszabályokban, illetve az általánosan elfogadott, jobb esetben validált (különleges szakterületekre vonatkozó) szakmai módszertani leírásokban. A bírói és szakértői döntés, a döntési szubjektum ott kap érdemi szerepet, ahol a jog, illetve a különleges szakértelem területére vonatkozó szabályozás – az egyes ügyek egyedi jellegéből következően – nem kínál megoldást.

A szakértői szerepkör, a szakkérdés megítélése kapcsán alapkérdés, hogy birtokolhatja-e szakértő vagy bíró kizárólagossággal a döntési pozíciót, és ha igen mely esetekben? Ha pedig bíró és szakértő egyaránt „hozzátesz” valamit a döntéshez, miben áll ez a „munkamegosztás”?

Érdemes fentiek tükrében megvizsgálni két – a szakértői ténymegállapítás eredménye szempontjából tipikusnak mondható – alaphelyzetben a döntési kompetenciákat.

Vannak szakterületek (pl. apasági perek DNS vizsgálatai), ahol a szakértői bizonyítás lehetősége, mi több követelménye a szakmai tényállás megállapítása során a gyakorlatilag „teljes bizonyosság, teljes bizonyítottság[10]” szintjének elérése.

Ezen bizonyítási szint megállapításához olyan módszertani elvárások teljesülése rendelhető, melyek jórészt megfogalmazást nyertek az úgynevezett Daubert féle kritériumokban. „A harmadik legrészletesebb vizsgálatnak arra kell választ adnia, hogy a szakértő által módszer és a szakvéleményt alátámasztó hipotézisek validálhatóak-e. A bíróságnak ellenőriznie kell a vélemény ténybeli ún. bemeneti adatainak pontosságát, vizsgálnia kell az alapul szolgáló elmélet teszteltségét, felülvizsgálatnak való alávetettségét, publikáltságát, a lehetőséges hiba százalékát (megbízhatóságát), ismertségét és a tudományos közéletben az elmélet általános elfogadottságát[11]”.

Bár az igazságügyi szakértői munka önmagában nem tekinthető tudományos tevékenységnek,[12] a „teljes bizonyosság, bizonyítottság” fogalma meghatározásához szükségesnek látszik a Daubert-teszt kritériumain túlmenően további, a tudományos vizsgálati módszerekkel szemben támasztott követelmény (pl. cáfolhatóság kérdése) illesztése.

  •  „A szakértői vizsgálat a (tudomány pillanatnyi színvonalának megfelelő) szakirodalomban foglalt módszerek alapján történt, és a bizonyítottság minden kétséget kizáróan megvalósult. Szakirodalmi módszerek hiányában alkalmazott szakértői bizonyítás levezetésének helyessége tudományosan igazolt, igazolható,
  • Nem létezik más módszer, mely eltérő eredményre vezethetne,
  • Nem áll fenn a cáfolhatóság lehetősége.
  • A rendelkezésre álló bizonyítékok és módszerek révén a szakértői bizonyítás önmagában – egyéb bizonyítékok (tanúk, okiratok stb.) nélkül is - elégséges alapot nyújt az adott kérés jogi megítélése számára”.[13]

A bizonyítottság fentiekben körülírt elvárásai teljesülése esetében aligha lehet vitás, hogy a szakértő maradéktalanul, aggálytalanul el tudja dönteni a szakkérdést, vagy sarkosabban fogalmazva: szakértő dönti el a szakkérdést. Mindez azonban nem érinti azt az evidenciát, hogy a szakértő csak a szakkérdést dönti el. Kirendelő számára további vizsgálat tárgya, tárgya kell legyen a szakvélemény megalapozottságának, alkalmazhatóságának – persze nem a szakvélemény szakmai tényállásra vonatkozó megállapításainak – megítélése.

 A szakvélemény, pontosabban az abban foglalt szakértői vélemény egyébiránt „nem lóg ki” a bizonyítási eszközök[14] sorából, hiszen éppúgy információt szolgáltat a bizonyítandó tényről, tényekről, mint a tanúvallomás, az okirat, vagy akár a tárgyi bizonyítási eszközök. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy - bár a törvény kizárólag a szakértőt nevesíti a bizonyítási eszközök között - indokolt lenne a szakvéleményt is ide sorolni, hiszen szakértő meghallgatására nem minden esetben kerül sor. Amennyiben – szakértők vonatkozásában - bizonyítási eszközökről beszélünk szükséges különválasztani szakértő írásos (itt bizonyítási eszköz a szakvélemény), illetve szóbeli (itt maga a szakértő a bizonyítási eszköz) megnyilvánulását. Ha ebben a szemléletben, formai szempontból csoportosítanánk a bizonyítási eszközöket, akkor a tanú-szakértő, illetve okirat-szakvélemény párosítások adódnának. Ez, és az ehhez hasonló csoportosítások azonban csak teoretikusak lehetnek, hiszen az egyes bizonyítékok bizonyító ereje önmagukban rejlik, nem pedig bármiféle besorolásukban.

Hasonlóság áll fenn ugyanakkor a tanú nyilatkozata és a szakértő véleménye között az információ „védettsége” szempontjából is. Ahogy bíró nem változtathat a tanú szavain, éppúgy nem módosíthatja szakértő megállapításait sem. Más szóval tehát bíró kötve van a szakvéleményben megfogalmazott szakmai tényálláshoz. Bíró nem írhatja felül, nem módosíthatja a szakértő megállapításait. A szakmai tényállás „védettsége” azonban nem lépi túl a szakvélemény kereteit, és semmiben nem csorbítja bíró szakvélemény felhasználása feletti rendelkezési jogát.

A bizonyítási nehézségekből, a bizonyítékhiányos helyzetekből adódóan joggal jelenthetjük ki, hogy nem sok ítélet lenne, amennyiben csak a teljes bizonyítottság esetén születhetne ítélet. A teljes bizonyítottság esetétől lényegesen eltérő az a helyzet, amikor a szakértői vizsgálat – jellemzően a bizonyítás (szakmai) tényhiányosságából következően – csak a „lehetőség szintű bizonyítottság” szintjéig jut el.

A „lehetőség szintű bizonyítottság” egy meghatározó sajátossága, hogy „a bizonyítás ezen szintjén a szakértői vizsgálat eredményeként kapott bizonyíték önállóan nem elégséges a feltett szakkérdés aggálytalan eldöntésére, viszont más jellegű bizonyítékokkal (pl. tanúvallomás, okirat) kiegészítve a jogi ítélkezés lehetősége biztosítható[15]”.

Lényeges hangsúlyozni azonban, hogy ebben az esetben sem a szakkérdésben dönt kirendelő, hanem arra a kérdésre vonatkozóan hoz döntést, melyre nézve a szakértőt - különleges szakértelme miatt - kirendelte. Bíró döntése tehát jogi vonatkozású, és nem a különleges szakértelem körébe tartozó kérdés eldöntésére vonatkozik, vagyis bíró is, szakértő is megmarad saját kompetenciahatárain belül. Annak érdekében azonban, hogy megítélhető legyen az a jogkérdés, melyre vonatkozó alapinformációk biztosítására a szakértői kirendelésre sor került egy sajátságos munkamegosztás alakul ki bíró és szakértő között. Eljáró bíró ez esetben nem kiegészíti a szakvélemény – bizonyítási akadályokból következő, kényszerű – hiányzó ténymegállapításait, hanem egyéb bizonyítékok felhasználásával „áthidalja” ezeket a hiányokat!

Visszatérve az alapkérdésre - a szakértő jogszabályban definiált feladatára - fentiek alapján talán joggal jelenthető ki, hogy kizárólagosan a szakértő az, aki jogosult eldönteni a szakkérdést (már amennyiben azt a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján el tudja dönteni). Bíró szerepköre ugyanakkor, egyrészt a szakvélemény alkalmazhatóságának vizsgálata, megítélése, másrészt pedig a szakvélemény felhasználhatóságának (szükség és lehetőség szerinti) - más bizonyítékok felhasználásával történő – lehetővé tétele, biztosítása. 

A szakértői szerepkör fenti rövid vizsgálata alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy abból adódóan, hogy a hatályos jogszabály értelmében a szakértő hivatott eldönteni szakkérdést, nem fog szakértő felülni a bírói pulpitusra, és nem lesz szükség kirendelő részéről a „bírói döntési jogkörről és a belső meggyőződésen alapuló döntésről vallott elvek[16]feladására.

Bányai István

igazságügyi szakértő

 


[1] 2016. évi XXIX. törvény az igazságügyi szakértőkről (továbbiakban: Szakértői tv.)

[2] Bányai: Jogkérdés, szakkérdés, ténykérdés, ténytanú, ténybíró. Közjegyzők Közlönye. 2016.3.szám.27.

[3] Bányai: A szakértő szerepe az új polgári jogrendben. https://jogaszvilag.hu/szakma/a-szakerto-szerepe-az-uj-polgari-jogrendben/

[4] Erdei Árpád: Tény és jog a szakvéleményben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1987. 15. (továbbiakban: Erdei, Tény és Jog)

[5] Erdei: Tény és Jog. 15.

[6] 2016. évi CXXX. törvény a polgári perrendtartásról, XXI. fejezet 302 § (1) bekezdés (továbbiakban: Pp.)

[7] Szakértői tv. Első rész II. fejezet 3. § (1) bekezdés

[8] Bányai István: Expertológia, az igazságügyi szakértői tevékenység módszertani keretei, Magyar Jog, 2017.

   szám 7- 8.szám., 505. (továbbiakban: Bányai: Expertológia)

[9] Dr. Kármán Gabriella. A kriminalisztikai szakértői bizonyítás. 2017. ELTE – A doktori értekezés tézisei, 20.

[10] Bányai: Expertológia. 514.

[11] Kúria Joggyakorlat-elemző Csoport, Összefoglaló vélemény: A szakértői bizonyítás a bírósági eljárásban 2014.      

  16.o.

[12] Bányai István: Az igazságügyi szakértői bizonyítás tudománya. Közjegyzők Közlönye 2017. 2.szám. 34.o.

[13] Bányai: Expertológia. 514.

[14] Pp. XVII. fejezet. 268. §

[15] Bányai: Expertológia. 514.

[16] Erdei: Tény és Jog. 15.

Weboldalunk cookie-kat ("sütiket") használ. Ezek információkat szolgáltatnak számunkra, hogy elemezhessük oldalaink látogatottságát. Weboldalunk további használatával Ön beleegyezik a cookie-k használatába.