A 2016. június 15-én hatályba lépett új szakértői törvény végleges változata – szakértői javaslat[1] elfogadásával – alapvető szemléletbeli változást hozott igazságügyi szakértők  perbeli státusza vonatkozásában: „A szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását”[2] – írja a Közjegyzők Közlönye 2017/2. számában megjelent tanulmányában Bányai István igazságügyi szakértő. – Abból adódóan, hogy szakértő immár nem csupán segítője – mint korábban - a szakkérdés eldöntésének, hanem szakértő az, aki jogosult, és egyben hivatott megítélni a szakkérdéseket, megnőtt az elvárás szakértők munkája, a szakértői munka tudományossága irányában. Kérdés azonban, hogy mit kell érteni a tudományosság meglehetősen általános fogalma alatt, és milyen „tudományos” elvárások támaszthatók kirendelők részéről szakértők irányában.

Jogalkotó a feladat megfogalmazásán túlmenően azonban nem ad – jóllehet nem is adhat – iránymutatást a tudományosság fogalma, a tudományos módszertan követelményei értelmezéséhez. A jogszabályi elvárásoknak azonban csak akkor lehetünk képesek megfelelni, ha tisztázni tudjuk, mit kell értsünk a tudomány, tudományosság követelménye alatt. A „tudományosság” csak a tudományos eredmények felhasználásában áll, vagy tágabb értelemben a szakértői tevékenység módszerére is kiterjeszthető. A szakértői munkamódszer tudományosan vizsgálható, ebből azonban nem következik, hogy maga a szakértői vizsgálat módszertana tudományos lenne. Létezik, létezhet-e egy sajátos, igazságügyi szakértői területre vonatkozó tudományos módszertan?! Alapelvként elfogadható, hogy akkor ismerhető el ilyen módszer létezése, amennyiben az megfelel a tudományos módszerekkel szemben támasztott követelményeknek, ugyanakkor bír olyan egyedi sajátosságokkal, melyek alkalmassá teszik más tudományterület módszereitől való megkülönböztetésre. A tudományos módszertan keresése - nem hiúsági kérdés szakértői részéről, hanem – egy olyan kapaszkodó iránti igény, mely szakértők és jogszolgáltatók érdekeit egyaránt szolgálhatja.

A szakértői tevékenység tudományosságával kapcsolatban elemzők megítélése nem egységes. Gyakoribb a tudományosság lehetőségét elutasító álláspont, azonban feltételezhető, hogy ez a vizsgálatot végző kutatók egyoldalú szakmai alapállására vezethető vissza. A kérdés jellemzően csak a jogtudósokat „érintette” meg, miközben a szakértői társadalom oldaláról nagy a hallgatás. A „tudomány-pesszimista” oldal képviseletében irányadónak tekinthető az az állásfoglalás, mely szerint: „Az igazságügyi szakértői területnek (ha ugyan ez az absztrakció is egyáltalán elfogadható) nehéz elképzelni olyan egységes, belső törvényszerűségeit, amelyek egységes módszertan kidolgozását lehetővé tennék.”[3] Ezzel a szemlélettel azonban mindaddig nehéz azonosulni, amíg az állítás megmarad a kinyilvánítás szintjén, és nem nyer – lehetőség szerint tudományos vizsgálatokkal – bizonyítást. Egységes szakértői módszertan lehetőségének elvetése a szakértői bizonyítás olyan mértékű „szabadságát” eredményezné, mely már az anarchia határai súrolná. Egységes módszertan nélkül nehezen képzelhető el objektív szakértői bizonyítás.

A vizsgálat szempontjából kapaszkodó – vagy éppen ellenkezőleg, elrettentő - hogy semmi sincs kőbe vésve. „Mint minden fogalom, a tudomány fogalma is változó tartalmú, és e változó tartalomnak is változók a határai.”[4] Szakértők, ahol erre lehetőség, szükség - és persze késztetés van - szakterületük tudományos eredményeit használják fel munkájuk során. Az igazságügyi szakértés területén jelentkező bizonyítási feladatok többnyire nem maradnak meg egy tudományterület keretein belül, hanem egyidejűleg több területre[5] is kiterjednek. Mindez abból adódik, hogy egyrészt – az ügy jellegéből következően - gyakori az igény több kompetencia területre kijelölt szakértők együttműködésére (együttes, illetve egyesített szakvélemények), másrészt pedig a szakértőkre vonatkozóan szigorú kompetencia előírások vannak érvényben. A szakmai bizonyítás során szakértőnek ugyanakkor kompetenciájától meglehetősen távol eső terület módszertani elvárásainak is meg kell felelnie. „Aligha vitatható tehát, hogy a szakértő által igénybe vett módszer a jogi ténymegállapításnak „alkalmazott” módszere, s ezért meg kell felelnie a jogi ténymegállapítás igényeinek.”[6] Az igazságügyi szakértés – amennyiben kiállná a tudományosság szempontjából való megmérettetést – „alkalmazott interdiszciplináris” tudománynak minősülne.

Az egyes tudományágakon belül, a különböző vizsgálatok során alkalmazott eljárásokra léteznek - megfelelő szakmai hierarchia szinten elfogadott - módszerek. Az egységes szakértői módszertan (expertológia) létjogosultsága ugyanakkor máig nyitott kérdés, egyrészt mert nem került sor (kompetencia körönként) reprezentatív mennyiségű ügy tematikus elemzésére, másrészt mert elemzők – hivatásuknál fogva - jogi és nem szakértői látásmóddal rendelkeztek. Már az is bíztató azonban, hogy igény merült fel a szakértői tevékenység tudományos kritériumok szerinti vizsgálatára:„több jeles szerző addig jutott, hogy egy új tudomány, az igazságügyi „expertológia” elismerését is szorgalmazza. E gondolatok alapja egyebek között az általános szakértői módszertan létezésének, vagy legalábbis lehetséges voltának állítása”[7]. A tudományos szakértésre vonatkozó állítás tehát meg van, már „csak” a bizonyítás (vagy rosszabb esetben cáfolat) várat magára.

Az expertológia kérdéskörének vizsgálatához első lépésben a tudomány, tudományosság kritériumai tisztázandók, majd ezt követően kerülhet sor a szakértői tevékenység - elvi alapon, majd konkrét példán keresztül történő - megfeleltetése, szembesítése ezekkel a kritériumokkal. A tudomány, tudományosság fogalmára a tudományfilozófia - saját időbeli fejlődése során - számtalan magyarázatot adott, azonban úgy tűnik, kategorikus definícióval mindez ideig adós maradt: ”Nem létezik a tudományos tudás és módszer ismertetőjegyeinek olyan csoportja, amely egyszer és mindenkorra kitűntetné a tudományt más megismerési formákkal szemben.”[8] A tudományfilozófia megállapításával nem lehet – nem is szükséges – vitatkozni, hiszen kellő definiálatlansága ellenére is, a tudomány létezik, és eredményei alkalmazásra kerülnek a szakértői munkában, illetve annak egyes fázisaiban.

A tudomány fogalmára nézve a legtömörebb, legemészthetőbb definíciót az akadémiai szótár[9] kínálja, mely szerint a tudomány: „a természet a társadalom és a gondolkodás objektív összefüggéseiről szerzett, igazolható ismeretek rendszere.” A módszer pedig nem más, mint a „Tudományban általános érvényű tételekhez vagy valamely eredményhez elvezető tervszerű eljárás”. A tudomány, tudós fogalmak tudományfilozófiai megközelítésében már utalás van módszertani kérdésekre is „a tudós, akár elméleti kutató, akár kísérletezető, állításokat vagy állítás-rendszereket fogalmaz meg, és lépésről lépésre ellenőrzi azokat. A tapasztalati tudományokban feltevéseket vagy elméletrendszereket alkot, amelyeket megfigyelések és kísérletek segítségével tapasztalatilag ellenőriz.”[10]

Ha egybevetjük a tudománnyal szemben támasztott követelményeket az igazságügyi szakértés irányában megmutatkozó elvárásokkal, jól látható azok sokoldalú egyezősége. Az objektivitás tudományos igénye megmutatkozik (például) a jogbiztonság azon elvárásában, mely a szakvélemények szakértő-függetlensége irányában nyilvánul meg. Más megközelítésben a jog-, illetve igazságszolgáltatás érdekeit az szolgálja, ha van egy olyan – tudományos – módszertan, melynek alkalmazása garancia arra, hogy a végeredmény (vagy legalábbis a vizsgálat metodikája) független a tevékenységet végző szakértő személyétől. Szakértőnek tehát egyidejűleg kell hiteles – tudományos - módszert alkalmaznia az adott szakmai kérdés vizsgálatára és a szakértői tevékenység egészére is. Nem születhet jó szakvélemény, ha szakértő a kompetenciájába eső vizsgálat során ugyan kellően tudományos módszerességgel jár el, de az eredmények illesztése a bizonyítás folyamatába szubjektív alapon történik.

A tudomány, illetve a szakértői vizsgálat viszonyának elemzése előtt figyelmet érdemel az igazságügyi szakértés egy sajátos ellentmondása. Szakértő – jogszabályi kötelezettségének eleget téve - egyrészt a tudomány legkorszerűbb eredményeit kell használja, másrészt viszont – a jogszolgáltatás sajátos „igényeiből” adódóan – szakmailag mértéktartónak is kell lennie. Az igazságügyi szakértés a tudományosság vonatkozásában többé-kevésbé „konzervatív műfaj”.[11]. Ez a fajta konzervativizmus abból következik, hogy bíróság nem a tartalom tudományossága, hanem a tudományosság hitelessége alapján tudja csak megítélni a szakvélemény alkalmazhatóságát. Más megfogalmazásban jogalkalmazás szempontjából nem egy szakmai elmélet tartalma, hanem az elméletet a hitelesség rangjára emelő szakirodalom súlya bír meggyőző erővel.

A tudományos ismeretszerzés három lényeges eleme a megfigyelés, a megfigyelés alapján egy feltevés megfogalmazása és végül a feltevés valós, vagy valótlan voltának igazolása.

„A hagyományos természettudományos felfogás szerint például, egy E, előrejelzésre képes tudományos elmélet minimálisan az alábbi összetevőkből áll:

A) Az E elméletnek van (legalább) egy H előzetes feltevése, elméleti hipotézise.

B) A t₀ pillanatban fennálló kezdeti-vagy peremfeltételek alapján E előrejelzi hogy, H szerint milyen magyarázandó Z esemény fog bekövetkezni a t₁ időpontban

C) Z bekövetkezésével t₁ pillanatban az elmélet(i hipotézis) alátámasztható míg

D) Z elmaradása t₁ időpontban az elmélet(i hipotézis) cáfolatát jelenti.” [12]

A felvázolt – vizsgálatunkhoz adaptált – módszertani leírás lényegében azonosítható a deduktív bizonyítás módszerével. „Egy-egy ideiglenesen felvett, és még semmilyen módon nem igazolt új elgondolásból – jóslatból, feltevésből, elméleti rendszerből vagy nevezzük, ahogy akarjuk – logikai levezetés segítségével következményeket nyerhetünk. Majd ezeket a következményeket összehasonlítjuk egymással és más, a tárgyhoz tartozó állításokkal, hogy megállapítsuk, milyen logikai viszonyok ekvivalencia, levezethetőség, összeegyezethetőség vagy ellentmondás) állnak fenn közöttük.” [13]

Előre léphetünk az igazságügyi szakértés tudományosságával kapcsolatos kérdéskörben, ha sikerül a tudományos ismeretszerzés „A-D összetevőkkel” azonosított folyamatát – a szakterület sajátosságai érvényesülése mellett – összhangba állítani az igazságügyi szakértői bizonyítás folyamatával. Az igazságügyi szakértői munka esetében (polgári perekben) az „előzetes feltevés, elméleti hipotézis” alapját – sajátságos módon - a keresetben megfogalmazott felperesi kifogások adják. Felperes - státuszát tekintve laikus személy - észleli a hibát, vagy hiányosságot (megfigyelés, üzemeltetés) és megnevezi ezek feltételezett okát, okozóját, végül ezen feltevések összessége (hipotézis) kerül megfogalmazásra keresetében. Bíróság – szakértői kérdésekben ugyancsak laikus státuszban - adatgyűjtést (tárgyalás, iratbekérés) követően, a szakértői kirendelés feladatleírásában peresíti” a felperesi keresetet, és ez által „fejleszti” a felperesi hipotézist. Egy peres eljárásban – a vizsgálat tárgyát képező szakkérdések vonatkozásában - tehát igazságügyi szakértő nem maga állít fel hipotézist, hanem azt bíróság közvetítésével többé-kevésbé készen kapja. Ezt követően szakértő kompetenciájának megfelelően véglegesíti a per alapját képező felperesi feltevéseket, így lesz a felperesi (laikus) kifogásokból - szakmai - bizonyítási eljárás lefolytatására alkalmas szakértői hipotézis (predikció). Szakértő számára ebben a fázisban meghatározó feladat a jellemzően „laikus” megfogalmazású kifogásokból kiindulva olyan szakmai hipotézis kidolgozása, mely alkalmas a tudományos vizsgálatra. Az így felállított hipotézisnek mentesnek kell lennie az áltudományos „fertőzésektől”. Az elméletek, hipotézisek tudományosságának alapkritériuma ugyanis a cáfolhatóság, ami az áltudományos tézisek esetében nem áll fenn, így azok vonatkozásában nem is lehet helye a szakértői bizonyításnak. Lényeges hangsúlyozni, hogy a „szakértői hipotézis” semmi esetre sem jelent prejudikációt, hiszen az „csak” a keresetben foglalt „laikus panaszok” szakértői vizsgálat számára történő átfogalmazását jelenti. A szakértői hipotézis fontossága abban rejlik, hogy ez fog irányt szabni a szakértői vizsgálat számára.  Előzetes feltételezés hiányában a szakértői szemle koncepciótlanul menne végbe. Szakértő – megfelelő felkészülés esetén - nem általánosságban végez vizsgálatot egy helyszínen, hanem célorientáltan, az ügy szempontjából meghatározó kérdések vonatkozásában törekszik bizonyításra alkalmas információkat gyűjteni. „Szakértői hipotézis” hiányában a per szempontjából irreleváns vizsgálatokra, információgyűjtésre is sor kerülne, ugyanakkor deficit mutatkozna a releváns információk feltárása terén. 

A szakértői hipotézis igazolása illetve cáfolata - vagyis az érdemi szakértői munka – módszertanilag és kronológiailag három egymást követő fázisra tagolható, melynek során jól nyomon követhető az „információ fejlődése”. Az első lépésben valósul meg az információk begyűjtése, „kitermelése”. Kiemelendő ezzel összefüggésben, hogy a bizonyítékvesztés nagyobb hiba, mint egy téves szakértői vélemény, hiszen amíg az utóbbi korrigálható, addig az előbbi pótlására gyakorta nincs lehetőség. A szakértői vizsgálat ezen a szakaszában a módszeres információgyűjtés (ekkor még nem beszélhetünk bizonyítékról) van a fókuszban. A második szakaszban kerül sor az információk - relevancia és a tényszerűség szempontjából történő - szelektálására, minősítésére. „A szakértői vizsgálat harmadik fázisa a tények szinergiájának megteremtése.”[14] Lényeges eleme ennek a fázisnak a minősítés kiterjesztésre a végkövetkeztetésekre is (tényszerű, illetve valószínűsített szakértői álláspont). A szakértői tevékenység teljes folyamatára érvényesülnie kell annak a – tudományterületén is kiemelt - követelménynek, hogy bárki más (hasonló kompetenciával bíró szakértőt értve ez alatt) képes legyen a szakvéleményben definiált módszerrel azonos eredményre jutni. Ahhoz azonban, hogy az igazságügyi szakértés vonatkozásában egységes tudományos módszertant tudjunk megfogalmazni, szükséges elvonatkoztatnunk a különböző kompetenciaterületek egyedi sajátosságaitól és az egyezésekből kell kiindulnunk. Ennek az absztrakciónak az kínál lehetőséget, hogy az igazságügyi szakértés kiindulási alapja minden esetben az információgyűjtés, célja pedig a bizonyítás.  Természetesen van eltérés az egyes szakterületek szemléletmódja között, de az adatgyűjtéssel, adatértékeléssel és a logikai összefüggések felismerésével kapcsolatos követelmények megegyeznek. Egységes módszertan nélkül nem biztosítható a szakértői tevékenység (joggal elvárt) homogenitása, szakértő-függetlensége.

Tekintettel arra, hogy a tudományban kitűntetett helyet foglal el a hipotézisek gyakorlati igazolása, konkrét példán keresztül is szükséges bemutatni a tudományos módszertan szerepét, helyét a szakértői tevékenység egyes fázisaiban. Egy peres ügy[15] előzményében panaszos (perbeli szerepét tekintve felperes) keresettel fordult bírósághoz arra való hivatkozással, hogy telekszomszédja - füstöléssel – ellehetetleníti ingatlana használatát.  A felperesi panasz (kiinduló hipotézis) értelmében a füst kialakulását a nem megfelelő tüzelőanyag használata eredményezte, míg a füst felperesi épület földszinti ablakaihoz történő lecsapódása a kéménykialakítás hibájára vezethető vissza. Panaszos a kereset megfogalmazásában tapasztalati megállapításokat közölt, melynek bizonyítását, illetve a számára kedvezőtlen fűtési mód megváltoztatását várta az eljárástól.

Bíróság a keresetben megfogalmazott laikus felperesi megállapításokat „peresítette”, vagyis konkretizálta azokat a bizonyítandó tényeket, melyek meghatározóak a per eldöntése szempontjából. A megindított eljárásban Járásbíróság a szakértői vizsgálat tárgyát (közbenső hipotézis) a következőkben határozta meg: a felperesi ingatlanon megjelenik-e a füst, ha igen, annak mi az oka; a füst mennyisége normális, vagy rendellenes; az előírásoknak megfelel-e a kazán és a kémény; továbbá megfelelő tüzelőanyagot használ-e alperes?

Kirendelt igazságügyi szakértő, a bíróság által feltett kérdések alapján, úgy kellett meghatározza a szakmai vizsgálat irányát és módszerét, hogy biztosítani tudja „a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését.”[16] A periratok közt fellelhető (valószínűsíthetően tüzelés során készült) fényképek, videofelvételek tanúsága szerint sötét füst áramlott ki a felperesi ingatlannal szomszédos telken levő épület kéményéből, és „csapódott le” az alperesi épület földszinti nyílászárói mentén. A periratok alapján a műszaki probléma két, többé-kevésbé elhatárolható kérdéskörre volt osztható. A szakértői vizsgálat ennek megfelelően két szakértői feltevés megfogalmazására (szakértői hipotézis), majd igazolására, illetve cáfolatára irányult. A vizsgálatok műszaki iránya egyrészt a füstgáz anyagösszetétele, másrészt pedig az áramlás sajátosságai meghatározása volt.

Az előzőekben, „A-D összetevőkkel” azonosított tudományos vizsgálati módszer alkalmazására első lépésben a füstgáz-anyagösszetétel meghatározása esetében került sor. A szakértői elmélet (E) értelmében a periratok alapján feltételezhető volt (H), hogy a kéményhez tartozó vegyes tüzelésű kazánban olyan anyagokat égetnek el (nem csak tűzifa), melyek égésterméke nagyobb arányban tartalmaz látható füstöt eredményező szilárd lebegő részecskéket. Valószínűsíthető volt továbbá, hogy a szilárd összetevők nagyobb részben a kéményen keresztül eltávoznak, kisebb részben azonban a kazán belsejében, a kritikus helyeken (főleg a felfűtés időszakában) lerakódnak. A fényképfelvételek alapján (t₀) előre jelezhető (E), hogy a feltételezés (H) igaz volta esetében, amennyiben próbaüzem keretében vegyes éghető anyagot (szenet, rongyot, vagy festett fát, stb.) égetünk, akkor látható, sötétebb füst keletkezik (Z), ha viszont száraz tűzifát, akkor alig lesz látható (Z) az égéstermék. Szemle keretében a kétféle tüzelőanyaggal történt tüzelés során (t₁) megfigyelhető volt a füstgáz markánsan eltérő – sötét, illetve alig látható – füstképe (Z). Az előzetes szakértői feltevés (hipotézis) tehát igazolást nyert. A szakértői bizonyítás során azonban nem elégséges találni egy lehetséges magyarázatot, vizsgálni kell más – esetlegesen eltérő eredményre vezető - magyarázat lehetőségét is. „Nem elég ugyanis megvilágítani valamit, ki is kell rekeszteni minden olyan lehetőséget, ami elhomályosítja a fellelt világosságot.”[17]

A szakértői elmélet (E) helyes, vagy helytelen volta a próbaüzem mellett, laborvizsgálattal is ellenőrzésre került. A fényképfelvételek alapján (t₀) előre jelezhető (E), hogy – az előzőekben leírt - feltételezés (H) igaz volta esetében, amennyiben tűzifától eltérő éghető anyagot is elégettek a kazánban, akkor a fűtési rendszer elemeiről (kazánajtó, füstcső) vett anyagmintában laboratóriumi körülmények között kimutathatók lehetnek (Z) olyan alkotórészek is, melyek tisztán fatüzelés esetében nem lennének fellelhetőek. A szemle keretében vett minták laborvizsgálata keretében (t₁) szénszulfiddal történő extrahálását követő gázkomatográfiás tömegspektrometria vizsgálata alapján megállapítást nyert (Z), hogy az azonosított vegyületek többsége a poliaromás szénhidrogének közé tartozik. Mindezek alapján bizonyítást nyert, hogy a kazánban fa mellett nagyobb mennyiségű olajszármazék, műanyag és szén is eltüzelésre került, azaz „vegyes” tüzelést (pl. kátrányos vasúti talpfa, műanyaggal ragasztott rétegelt lemez, farostlemez, biológiai hulladék) alkalmaztak.

A vizsgálat második területe – ugyancsak az előzőekben a tudományos ismeretszerzés „A-D összetevőkkel” leírt folyamata alapulvételével - a füstgázáramlás sajátosságai értelmezésére terjedt ki.

A szakértői elmélet (E) értelmében a füstgáz tűztértől kéménykitorkollás, illetve a környezet irányába történő áramlása a nyomáskülönbség függvénye. Feltételezhető volt (H), hogy a kiáramló füstgáz a környezet domborzati, illetve ezzel összefüggő légköri adottságaiból adódóan áramlott lefelé, ahelyett, hogy – a hőmérséklet különbségből adódóan - felfelé történt volna az áramlás. A nagyszámú fényképfelvételen, azonos, illetve hasonló áramlási képet mutató füstkép arra utalt, hogy az uralkodó széljárás fennállása esetén következik be a kifogásolt állapot. Szakértői szempontból feltételezhető volt (hipotézis), hogy próbafűtés során - az adott környezeti viszonyok mellett – egyrészt nagyobb valószínűséggel várható az uralkodó széljárás szerinti légállapot (t₀), másrészt pedig annak fennállása esetén nem csak a perbeli kémény esetében várható füstgáz lecsapódás, hanem a körzet többi, hasonló adottságú épülete kéményei esetében is (Z).  Szemle keretében (t₁) megfigyelhető volt, hogy az uralkodó széljárás irányában, a perbeli ingatlanok előtt a környezetből kiemelkedő dombok, tereptárgyak (fa) találhatók. A vizsgálat során a perbeli és a környékbeli kémények esetében egyaránt jól megfigyelhető volt a dombtető felől érkező – tehát a vizsgálat szempontjából releváns irányú – légáramlat füstgáz lecsapódást eredményező hatása (Z). Mindezek alapján bizonyítást nyert, hogy a jellemző áramlási viszonyok között, a terepviszonyok adottságaiból adódóan a füstgáz lecsapódás feltételei adottak. Lényeges szempontnak tekinthető ebben az esetben is az alternatív magyarázatok lehetőségének vizsgálata, kizárása. A kialakult áramlási kép numerikus alátámasztására ugyan - perköltség indokolatlan növelésének elkerülése - mérési adatok nem kerültek felvételre, viszont az elégséges számú összehasonlító adat (környező épületek esetében eltérő kazánoknál, eltérő fűtési üzemmód mellett hasonló jellegű füstképek) nem igazolta más hipotézis létjogosultságát.

A vizsgált esetben láthatóan jól összhangba hozható volt a szakértői vizsgálat koncepciója, folyamata a tudományos vizsgálat módszertanával. A szakértői tevékenység során a tudományos módszer azonban nem csak lehetőség, de szükségszerűség is. Előzetes szakértői feltételezés (hipotézis) hiányában a szemlére történő felkészülés nagy valószínűséggel elégtelen lett volna és – egy rutinszerű felmérés során - vélhetően elmaradt volna a vizsgálat szempontjából meghatározó mintavétel, illetve a környékbeli épületek kéményeinek célzott vizsgálata.

Az igazságügyi szakértés tudománya, tudományossága jelen írás címében megelőlegezett fogalomként szerepelt. Mint minden hipotézis esetében, itt is érvényes, hogy mindaddig, amíg az állítás nem nyer hitelt érdemlő igazolást, vagy nem kerül sor cáfolatára, addig csak (az érvelés logikai szintjének megfelelő) vélelemről beszélhetünk. A vizsgálat - már csak a terjedelem adta kötöttségek miatt sem – lehetett elégséges az igazságügyi szakértés és a tudomány összefüggései feltárására. Két gondolat azonban eddigiek alapján is körvonalazódott a szakértői munkával kapcsolatosan. Egyrészt az igazságügyi szakértői tevékenység nem minősíthető tudománynak, hiszen nem célja új egyetemes ismeretek megszerzése. Másrészt azonban – annak ellenére, hogy a szakérői munkának nem tárgya a tudományos kutatás – a szakértői vizsgálat módszere, módszertana, mindenben kielégítheti (szakszerű munkavégzés mellett ki is kell elégítse) a tudományos vizsgálattal szemben támasztott követelményeket. A módszertan – beleérve a szakértői módszertant is - fogalmát ugyanakkor helyén kell kezelni, és nem szabad túlmisztifikálni szerepét. „A módszertantól nem kell mély igazságokat várni. Ugyanakkor sok esetben segíthet abban, hogy tisztázzuk a logikai helyzetet, sőt, abban is, hogy megoldjunk néhány alapvető problémát, amelyek eddig kezelhetetlennek bizonyultak.”[18] Ezzel a gondolatmenettel azonosulva leértékelődnek az egyetemes szakértői módszertan irányában megnyilvánuló szkeptikus felvetések. „Attól tartok, ez az általános módszertan” nem lehetne túlságosan mély, és igazából nem is volna módszertan, mert alig érintené magukat a szakmai módszereket.[19]”  Az igazságügyi szakértés tudományossága ellen felhozott elsődleges érv - jellemzően - a terület nagyfokú heterogenitása vonatkozásában fogalmazódik meg. „Csak a leggyakrabban igénybe vett szakértők is olyan, egymástól meglehetősen távol álló szakterületen működnek, mint az orvostudomány, a műszaki tudományok, a kriminalisztika vagy a könyvvizsgálat, s ezek a területek még nagyszámú részterületre oszlanak”[20] Nem minden alapot nélkülöző megközelítés mégis - legalább is szakértői mundérban - könnyebb az „expertológia” mellett voksoló érveléssel azonosulni. „Nézetünk szerint a vizsgálat körébe tartozó jelenségek sokfélesége és sokoldalúsága önmagában nem akadálya annak, hogy alapvető tendenciákat, esetleg törvényszerűségeket tárjunk fel. Alig van olyan tudományterület, amely nem állíthatja azt a vizsgálati tárgyáról – kezdve a fizikától a pszichiátriáig -, hogy az nagyon heterogén”.[21]

A szakértői tevékenység tudományosság szemszögéből történő mérlegre tétele remélhetően inkább tűnik - a jobbítás érdekében végzett - útkeresésnek, semmint öncélú szellemi tornának.  Nyilvánvaló, minden szakmai tevékenység rangját emelheti, ha kiérdemli a tudományosság kitüntető jelzőjét. Az igazságügyi szakértés jelenlegi, megtépázott presztízse szempontjából pedig különösen hasznos lenne, ha a szakmai tevékenység kerülne a figyelem fókuszába. A szakértői munka elemzése, az összefüggések feltárása és rendszerbe illesztése, egységes szakértői látásmód, ezáltal egységes ítélkezési pozíció kialakulásához vezethetne. Előrelépést jelentene az is, ha megszűnne az a nem kívánt állapot, hogy ügyek sorsa attól függjön, mennyire volt telitalálat a szakértőválasztás. Aligha azonosítható a jogbiztonság fogalmával az a sajnálatos tapasztalat, mely szerint a „szerencsés ügyek jó formában levő, jó szakértőt fognak ki”[22]. Vélhetően elsősorban a szakértői társadalomra vár a feladat, hogy - az eltérő kompetenciaterületeket megfelelően reprezentáló ügyek vizsgálata alapján - olyan módszert dolgozzon ki, mely kötelező irányjelzőket és járható útvonalakat kínál szakértőknek a szakmai bizonyítás szakszerű, egyúttal objektív, mondhatni tudományos igényű lefolytatásához.